Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édesanyám emlékei 2.

2011.07.26

 

MÁSODIK KÖNYV

 

 

 

BEVEZETÉS                                                                                                                                                                                           1998. december 6-án este

 

            Édes Józsikám!

            Egyetlen szép volt az életünkben: Hogy fiatalok voltunk, és az első igaz szerelmünket éltük … minden ellenünk látszó akadályon át.

 

 

            51 év, 4 hónap és 20 nap … 1991. március 24.  -  Az utolsó éjszakánk … imával … búcsúzás … megnyugvás! … Isten magához vette, Ő is szerette, lelke övé!

 

 

            Édes Józsikám!
 

 

(1998. nov. vége - dec. eleje)

 

            Mivel te még élsz, rólad írhatok - fotók is vannak. (Amint időm engedi majd)

 

Hogy’ a házasságunk: … …

Lajos bátyám esküvőnkkor beszélgetett velem. Látta, hogy hová kerültem. Én boldog voltam: “Páros élet szép – de olyan, mint a piros alma, - ha beleharap az ember, - meg kell enni, - nem szabad félretenni, - mert megkeseredik.”

… és később így is lett: Ahol csak lehetett, éreztették velem, hogy a második vagyok.

Volt egy eset, amibe a Jóisten is beleszólt: Janikám már 7-8 hónapos volt (sz: 1940. IX. 04.), kukoricát kapáltunk – olyan derékig érőt. Jött egy nagy felhő, de ők nem akartak bemenni a Tanyára – menjünk inkább a nagy tölgyfa alá! (én annyit megtanultam az orvosnál, hogy vihar idején különösen kemény fák alá nem szabad húzódni. Ezt az erdőben az apám is tanította nekem. Ők ketten (Jani és Ilona - a szerk.) leültek egymás mellé, beszélgettek. Én kértem, ne üljenek oda, veszélyes! Meg sem hallották … Én távolabb, egy bokor alá húzódtam. De igen nagy zápor lett, és úgy éreztem, el vagyok ázva … felesleges is vagyok … Elindultam a Tanyára, beértem a kapuig … hatalmas villámcsapás … Visszanéztem … és a fa 3 felé tépve. Jani úgy 50 m-re volt hozzám, az “Első” meg 100 m-re utána – éltek. Én attól kezdve el akartam menni kicsi fiammal. Kértem Janit, engedjen el.

- Maradjak, jön a háború. És ő szeret engem.

És énnékem nem volt más út, maradtam … csak egy gyermekkel gazdagabban. Jöttél te, fiam.

 

Pista Bátya leszerelt; és attól kezdve pokollá vált az élet. Visszavette a lovakat. Öccsét – mint Toldit a bátyja-  üldözte. Feleségét ütötte.

            Hát mire te megszülettél, már Eperjes pusztán éltünk … saját házunkban. Akkorka volt, mint Jancsi és Juliska talált házikója, csak nem mézeskalácsból. De Maris nénémék is ott laktak velünk, őket a Dráva öntötte ki a házukból.

1942. január 20-án megszülettél. Cudar hideg volt az a tél … … (A háborús utalásokat itt kihagytam – a szerk.)… … No de akkor még itthon volt a drága Édesapátok. A sógorral és több fiatalemberrel fát vágtak egész télen. A jugo határ lejjebb volt akkor (A háborús utalásokat itt is kihagytam – a szerk.)


…De mivel te a mi életünkre vagy kíváncsi …

   Mikor mi eljöttünk a Tanyáról (1941. XII. 4.), előbb minden őszi munkát el kellett végezni a 40 holdon. Azon a télen 4 hónapig nem láttuk a földet. Minden éjjel füves réttel, vakondtúrással álmodtam.

Azon az éjjel, mikor minden előzetes jelzés nélkül felismertem, hogy gyorsan megjelensz az élők sorában (este 11 órakor), Apa keresztapám – már előre megígért – lovait szánkóba fogta. Félméteres jeges hó tetején sógorral együtt – repültek Alsószentmártonba a bábáért. Út nem kellett, csak a nagy árok hídja… és édesapádnak elfagytak az ujjai … sógor is hajtott, segített … hamar jöttek. Te is nagyon ügyesen megérkeztél … és már mentek is vissza. Janikám reggel csodálkozott? Itt a Baba … sokáig így nevezett … és szeretett: Mama, líl Baba!

Édesapa egész télen kötözést viselt az ujjain.

… És csak tavasz lett …

23 hold földjét harmadából vállaltuk el. Reggel 3-kor keltünk; ti még aludtatok. Maris néném vigyázott reátok. Apa gyártott egy kis négykerekű kocsit. Reggeli után ti is jöttetek. Annyiszor zörgött a kis szekér, amiben te utaztál, hogy már mondták a szomszédok: - Megindultak az Alföldiék

Annyi új krumplit vetettünk, kapáltunk, szedtünk – harmadrészéből kifizettük a házunkat május végén. Jött a paprikaültetés. Paradicsomkapáláskor Janikám vigyázott rád … Mamát hívott: - Líl Baba. Ott éltetek a szép zöldben, jó levegőn … mindig éppen ott, ahol mi dolgoztunk.

Édesapa – akit a bátyja “Hereméhe”-nek nevezett – annyi mindent beteremtett, hogy 3 évig élhettünk volna 

Minden volt: - 18 m3 ölfát és rengeteg rőzsét, 4 teknőt (ezeket cigányok faragták). Górét épített. A búza padlásra került. Burgonyát – őszit-  másnál szedtünk. Soha nem veszekedtünk. De ekkor nem akarta a kocsi paprikát piacra vinni … (Krumpli kell inkább; ősz jött)

Izgalom, várás a behívóra – neki menni kell majd katonának, ki tudja, hová?? Ott a burgonyaszedésnél te már 8 hónapos, erős kisfiú voltál – Janit elvitték a Tanyára – pokrócon hevertél, de le-letértél, felfáztál. Gál sógor eljött vendégségbe … gyorsan paprikát dinszteltem, tojásokat ütöttem rá és ettünk. Te az ölemben ültél. Egyszer csak belemarkoltál a tányérba és be a szádba. Mi beszélgettünk a sógorral. Eljött megnézni a szülőket a Tanyán. Mit tud a két öreg és a két kislány csinálni?? Mert mi eljöttünk onnan (gyakori volt a szóváltás: Vagy ti vagy én megyek … hát a “ti” mentünk), őket meg elzavarták. Papa Janit, Mama bátyját szerette jobban … és így mindketten otthagytuk a 40 holdas tanyát – mindennel együtt. Ők Oldon éltek. Többé nem bántottuk egymást. Éltünk, ahogy bírtunk.

1942. október 4-re megjött a behívó! – Kincseskolozsvárra, szászfenesi kaszárnyába. Addigra te beteg lettél … hogy a felfázás, vagy a paprika-tojás ülte meg a gyomrod?? … Keresztszüleim adták-e a lovakat? … Mentünk Harasztiba orvoshoz is, behívóért, gyúródeszkáért …

Az orvos csak rád nézett, és annyit szólt:

- Most hozza, mikor már haldoklik ?!?

…Hát ez még most is nehéz. Akkor – ha nem hiszek Istenben – én haltam volna meg. Nem ettél. Lázas nem voltál.

Apát készíteni Kincseskolozsvárra.

Jani! … te mentél … egy csók, egy ölelés … Isten veletek kicsi fiaim! … … …

A szívem fájt, de veled kellett törődnöm, teáztatni.

Izenet halastói nagyságától: Ovomaltint – ez egy gyógyszeres táppor.

… És egy hét múlva vittelek szárat vágni.

Janit Kati nénje sokszor elvitte – nehezen bírták unoka nélkül. És így segítettek rajtam is.

            Megkezdődtek a levélírások. Itthon nem értünk rá beszélgetni. Ott volt ideje és pénze is. Nékem is.

Novemberben vittük a paprikát Pélmonostorra (akkor még ide tartozott). Ott vettem ezt a terítőt: Piroska és a farkas, ruhát a kis fiaimnak. Édesanyám vigyázott rád. Kért, adjak tejet már ne csak azt a tápot! Nékik volt tehenük, és ő adott. (Nyáron a keresztapám meghalt tetanuszban – mezítláb belelépett a hajtószár csatjába – szörnyű volt)

Maris nénémék visszamentek Tésenfára; de külön a szülőktől. Májusban néki is született kis Józsikája. Egymásét vittük keresztelni. Maradtam két kicsi fiunkkal. Bezártam az ajtóm. Kértem Istenem, ő legyen mindig velünk; és adjon mindig annyit, hogyha kér egy szegény, tudjak adni.

 

1942. Karácsony … Jani hazajött ! – két hétre.   Édes katonánk  15 kilót hízott. Nagyon boldogok voltunk. Dávodra mentünk; kicsiket anyám vigyázta, meg édesapám. Mire hazaértünk, te megtanultál járni a karácsonyi szalmán. (Jani őseit kellett felkutatni, nincs-e zsidó közöttük - és ezért kellett Dávodra menni. Az én szüleim akkor még Eperjes-pusztán éltek, két öcsémmel. Kati és Rozi szolgáltak. Kati a zálogosi Orsó Mátyásnál, ő volt a puszta tulajdonosa. Rozi Halastón … Roxer Egonné szüleié volt. Szüleim 1944. őszén hazamentek Dávodra lakni; ott is vannak eltemetve.)

   Hát a két hét eltelt hamar. Sokat mesélt Jani Erdély szépségéről … a hosszú, két napos utazásról. Én csak gondolatban kísérhettem, de már sokkal nyugodtabban. 1943 januárja igen enyhe volt, egy ingben lehetett kint dolgozni. De Janinak most nehezebb volt elindulni. Kért, írjak valami olyant, amiért hazaengednék egy hónapra … mert jön a háború. Az oroszok nem állnak meg a határon! … … Hát nagyon nehezemre esett hazudni, de olyan megindító, kétségbe esett levelet írtam, hogy … (Az őrmesterét nem tudtam becsapni, mert a tragédia mellett a szerelmes kérés-könyörgésben felismerte, hogy nem a házfal dőlt ki, hanem két végtelenül sokat szenvedett szerető szív szörnyű távolsága, a háborúhoz való közeledés veszélye az, ami kér, kiált: - Adjatok időt, hogy élhessünk, hisz’ csak 22 évesek vagyunk. Nagyon szerette a Janit. Jó, kedvére való katonát ismert meg benne. Különösen egy ünnepélyen elszavalt versében (“Csak egy éjszakára küldjétek el őket!”   Gyóni Géza 1884-1917. – a szerk.)

… És mikor visszaért, szobaparancsnokságot osztott rá – az öreg tisztesek szobáját; mert igen trehányak voltak.

- Hát mi legyen, fiam?! Én ezt okként nem írhatom be a könyvbe, mert egy hét után fele újoncnak kidől a házfala. Hanem azért, amit te teljesítettél a tisztesek szobájában … Mert tudod, mikor tegnap a szobaszemlén végigmentünk a szobákon, a Legfőbb megállt annak a szoba közepén, és azt mondta: - Urak! Ilyen rendet akarok látni minden szobában! Hát, édes fiam! Én olyan büszke voltam rád. Azt hittem, leszakadnak a gombok a zubbonyomról, ahogy kihúztam magam Hát én ezért adok most néked 9 nap szabadságot – és ezt utánozza valaki utánad… és ezt örömmel írom be a könyvbe, mert ez igaz, és te megérdemled. Elég lesz. fiam? Jani  katonásan megköszönte, és másnap

utazott haza. 9 napból 2 nap hazafelé, 5 nap itthon lehetett… és büszke volt, hogy - nem csalással – kiérdemelten jöhetett haza.

És volt minden… … … Nagyon boldogok voltunk.

Csak a háború szele …

Február is enyhe volt; és újból el kellett válni. Most én kezdtem utazni vágyni. Olyan sok szépet mesélt Kolozsvárról … a hegyekről … és Budapestről …

Azért volt 2 napos az út, mert a vonatok csak éjjel mentek. Nappal a repülők vitték a bombákat, és minden mozgóra ejtettek. Megírtam néki, ilyen enyhe időben most ráérnék én elmenni hozzá meglátogatni. Édesanyja ad 40 pengőt az útra. Az én anyám vigyáz a két kicsi fiunkra.

   Hát Jani nem igen örült. Féltett, mert ő tudta, milyen út. Ehhez én gyenge leszek … de minden nap írta, hogy mennyire szeret, és hiányzom.

És én elindultam 1943. március 15-én. Akkor farsang volt. Mire odaértem - hát amit láttam és átvirrasztottam – az igen kifárasztott. Este 6-tól reggelig robogott a vonat. Aludni viszont félő volt. A csomagokra kellett különösen vigyázni. Nagyváradig mentünk. mire hajnalodott. Attól kezdve volt egy kevés hó is látható. És a hegyek közé robogott a vonat. Hát valami szép látvány volt a napkeltében … olyan ragyogó, fényes egyik-másik fenyves. És  8 órára kifutottunk a hegyek közül … és ott volt a Kincseskolozsvár! – 3 hegy között … … És az állomás, leszállás. Dugig volt egy parasztzsák élelemmel. Hátira gurtnival még két pakk. Hát meg volt írva: - Jobbra induljak egy kis patak mellett. Jött egy fiáker. Intettem néki, álljon meg … és vigyen ki a laktanyához – Szászfenesre.

Azt mondja, drága lesz!

- Mennyi?

- 15 pengő.

Mondom, van annyi.

És mentünk felfelé két hegy között lassan. Beszélgetett, kérdezgetett … és mire kiértünk Kolozsvár fő útjára, azt mondja:

- No, kedveském, itt most szálljon le. Mindjárt jön a busz, és az 40 fillérért elviszi …

- És magának mennyivel tartozom?

- Egy pengővel. És legyenek nagyon boldogok!

Idős bácsi volt. Én azt mondtam, áldja meg az Isten! … mert nem maradt volna hazafelé útiköltségem. Hát ez megérdemli, hogy emlékezzem rá.

   A buszban utazott 3 bő ruhás menyecske, decsiek. Pesten is láttam őket, de én nem ismerkedtem. Ők gazdagok, lerítt róluk: - Fehérselyem alap, bársony, nagy pünkösdi rózsákkal, mint az élők.

Leszálltunk.    És a bejárat … fél kilométer a laktanya az úttól. Kerítés, őr – kérdik, kihez jöttem? Alföldi Jánoshoz. Betelefonálnak – jöjjön, itt a felesége. Visszaszól, az nem lehet igaz. Egy katonát kiküldött  - ő ügyeletes, nem hagyhatja el a körletet. Két kapu volt, meg három hatalmas emeletes laktanya, újak. Hát a küldönc odamegy a gazdagokhoz. Melyikük az Alföldiné? Egyik sem. Én egyedül álltam a másik kapunál. Áttelefonáltak ehhez az őrhöz: Kire várnak ott? Alföldi Jánosra. Megvan, igaz … megy a telefon, mert igazolni is kellett magam. Hát most mi legyen? A többiért jöttek, vitték a városba.

Ő meg jött, kapott 3 nap szabadságot … címet adtak bent néki: Szászfenes, szélső ház. Özvegy, idős néninél kaptunk helyet. Volt sok ennivaló … ettünk.  A néni kórházba ment, a lánya bent feküdt, de előbb sütött farsangi fánkot, és ebédet is. Elment … mi is Kolozsvárra mentünk. Első volt a Szent Mihály Templom – imádkozni. Előtte Mátyás király lovas szobra… és nagyon szép. Az egész város estig… Először a templomba mentünk, a főoltár elé. Én le sem térdeltem; Jani igen … és nézett fel rám. Megfogta a ruhám, és húzott lefelé.

- Ancsám, térdelj le, csak egy Miatyánkot!

Szót fogadtam, mert éreztem, mennyire fél a háborútól… attól, hogy vége lesz az életünk boldogságának. És attól kezdve én is minden nap imádkoztam ezért, hogy vigyázzon rá. Majd fényképészhez mentünk; színházjegyet vettünk. A Víg Özvegyet néztük meg a körszínházban. Éjjel értünk haza… Kicsi ház, kisebb mint a miénk volt Eperjesen. A néni az ágyon aludt, az egyetlenen – mi egy szalmazsákon a földön – nem, padló volt. Alattunk volt a pince, felettünk a padlás… kicsi kályha. Akkor jó idő volt, hó sehol. Kinézve az ablakon zöld, bokros hegy Délre. Olyan magas, hogy fél nap kellene, míg átérnénk. A szoba felől – Északra – olyan kopár hegy, úgy egy kilométerre… de olyan volt, mintha seprűvel lesimították volna. Azon semmi, egy szál fű sem… kő, kő. És hogy azok a népek miből is éltek? Csodálkoztam… Az egész falu egy utca. Hát ebből élnek, hogy valaki megszáll náluk… “katonákhoz jövök” a néni így mondta.

Hát még két napig ott voltunk. Főztem paradicsomlevest, egy üveggel azt is vittem; palacsintát sütöttem. Jöttek le a laktanyából jó barátai… Elmúlt a 3 nap … és vissza kellett jönni. A pakk könnyebb volt, de a szívem ott maradt. És attól kezdve egy imádkozás volt az életem. Abban az évben (1943.) április 17-18. Volt a Húsvét, akkor jöhetett haza. Én meg a 2 nap visszaúton alig ettem… kalács, süti mind ott maradt. Sonkából egy egészet vittem, megfőzve (kövesztve, anyám így mondta). Hát abból két szelet és kenyér… és olyan éhesen értem haza – fogam fájt. Hát másnap főztem töltött káposztát – 3 délben, 2 este megettem… Harmadnapra kilelt a hideg. Valószínű, meg is fázhattam (mert a fényképésznél beszélgettünk. A mester Pécsről ment oda. Azt mondta, ott a legnagyobb nyári melegben is este kabátot kell húzni. A hegyek egyik oldalát nem süti át a Nap; és huzatos 3 hegy közé épült város a Kincseskolozsvár. Szép volt, de rég volt.)

   Hat hétig minden másnap hideglelés, malária – orvosi nevén. Egy hét szörnyű magas láz. Szegény anyám. Éjjel-nappal mellettem; kis fiaim is őrá maradtatok. Ha már bírtam menni, gyalog Siklósra mentem patikába. Alig beléptem, leültetett a gyógyszerész. Ő mondta – látása révén -, hogy ez malária. Azonnal adott egy fehér és egy sárga tablettát, agy pohár vizet… és 50 db-ot hazára. Ha elfogy, jöjjek be, kapok 25 szürkét… akkor nem jön vissza ez a betegség. Húsvétig tartott…

Hazaért a katonám. Nem hitte el, hogy beteg vagyok. Kértem, hogy hozzon gyógyszert Siklósról vagy Beremendről. Ideje sem volt tán’. Rövid volt a szabadság… …

Aratásra egy hónapot kapott. Apósom 8 hold kalászosát, a Tanyán 4 hold zabját elvállalta. Arattunk… … (Mielőtt hazaért, 31 vágnivaló csibémet mind megölte a róka egy viharos éjjel. Hetet találtam a virágok közt, de mind hulla volt. Akkor megállt az eszem… mit eszünk az aratás alatt? Hát lassan mindent megoldottunk …) A szülők adták az élelmet. De mire a Tanyán a zabot kellett felkötni – Jani egyedül levágta, mert annak pár nap úgy renden kell száradni, mint a szénának, és 3 nap múlva kévékbe rakni, kötni – akkor újra jött a malária. Beleestem a kévékbe. Akkor elhitte a Jani is. Kati húgát küldte Beremendre a patikába… leírva, hogy kinek kell, hogy a 25 szürke tablettát meg kell ennem… és megkaptam. És az a nyár ilyen sok nehézséggel múlt el. Lassan vissza kellett mennie Kolozsvárra…

 

Józsikám!

Te 1 ˝ éves voltál, Janikám 3 lett… Augusztus 4-én kísértük Édesapánkat, aki igen hallgatag volt, nagyon nehezen hagyott ott bennünket. Volt egy néni, aki sok év múlva mondta, hogy többen nézték, hogyan megyünk: A két kicsi, én betegen - a daliás katonát kísérjük a szép füves réten. Ahogy búcsúzott tőlünk… sorba ölelgetve mind, csókolta végig … … ők sirattak bennünket.

1943. telén dupla szabadságot kapott, mert nagyon jól és sokat tanult. Lovas tüzér lett belőle. Kendilonán volt a nagy kiképzés. Csupa dicséretet kapott… De nékem megírta, hogy nem szívügye ez a háború… és nagyon szeret bennünket… és vigyázzak nagyon a fiainkra… és rendes embert neveljek belőlük, ha ő nem jönne vissza… és mondjam el, hogy ki volt az édesapjuk!!! Egy láda levél őrzi ezeket. - nehéz ezt újra átélni – majd megtaláljátok. (Ma –’98. XII. 03. - voltam orvosnál, 110 a vérnyomásom 77 évesen… arra kértek, csak a szépre emlékezzem! … mert a szív gyengén mozog.

 

Van egy leírható dal, amit a frontról küldött

(1 ˝ év a katonaság, 1 ˝ év a front, és 29 hónap a fogság! … 1947. VI. 29-én ért haza. A legszebb éveit nem velem - az ágyúval, 6 lóval és 12 bajtársával – élte. Istent kérve és bízva… és vigyázva, hogy egészségesen érhessen haza az Elbrusz hegy mellől. Békén, és soha nem szidva az orosz népet … amit azok szenvednek téltől, az 1 méteres hótól … csak tisztelni tudta és sajnálni őket.

Ha nem volt ütközet, naponta írt. Ha nem volt papír, akkor nyírfáról kérget vágott, arra véste, írta a tiszta szívéből jövő igaz érzéseit. Fényképet kért… A Szentgyörgyvári (fényképész Siklóson) azt mondta: - Ha ezt az arcát meglátja a férje, meghal bánatában, nem is kell az oroszoknak lelőni… kér egy igazi mosolyt, olyat, amit itthon megszokott.

…Hát az ajkam! A szép fogaim… a sajátom! Hadd lássa, hisz annyira szerette, csókolta valaha… Elkészült. Elrepült hozzá az orosz hómezőkre. Nem fázott soha; a szíve fölött hordta… és egy gyönyörű dalt írt érte:

 

A nagy Oroszországban csak az Isten van velem,

Meg ez a kis fénykép, ez a mindenem…

Megcsókolom százszor, és megremeg a szám.

Ugye, kicsi asszony, hű leszel hozzám…

Janid

 

Édes Józsikám!                                                                                                                                                               1998. XII. 3-án írom 14.50-kor

A TV1-en éppen ilyenről megy az emlékműsor (részleteit kihagytam – a szerk.)

1944. áprilisától mi hárman (ti ketten és én) újra a Tanyán éltünk. Janit utolsó itthon létekor elkísértem a Tanyáig, mert ti ott voltatok Húsvét óta, és mi ketten tettük meg az utat, amiről úgy éreztük, lehet az utolsó. Ő már nagyon komoly, igazi katona volt. Minden lépése kimért, elegáns. Mikor a Tanyáról már egyedül ment el, Cyrano grófra hasonlított köpenyében. Én néztem, amíg pontnak nem látszott. Akkor bementem… és énnékem semmit nem szóltak ott. Hazamentünk Eperjesre. (A “Hívők”-et kihagyom – a szerk.)

   A Tanyán éltünk újra. Jani arra kérte a szüleit, hogyha “hívő” leszek, vegyék el tőlem a gyermekeit, és neveljék fel. Ő visszajön a háború után, de én nem kellek többé néki. (De ezt én csak a háború után tudtam meg.) … És ha nem, akkor most – ha ő elment – vigyenek haza bennünket! És vigyázzanak ránk.

Hát pár nap múlva jött az édesapja, hogy mire kérte a Jani fia: - Hogy vigyenek hozzájuk, vigyázzanak ránk, míg ő hazajöhet. Én annyit kértem, anyját is akarom hallani, mit mond ő.

   Mentem a faluba Oldra. Elmentem a Guzsvány-tanyára válaszért. Az anyja keverte a rántást, hátranézett, úgy felelt… Hát a gyerekek miatt visszamehetek, míg a Jani hazaér. De semmihez semmi közöm nem lehet. A munkáról nem szólt. Papa lerogyott a konyha sarkába, úgy nézett fel rám. Sírt. – Gyere vissza, lányom!! Hát ez igaz szeretetet ígért. Annyit mondtam, ha ráér, jöjjön a holminkért. Elmentem édesanyámhoz megmondani… És ott akkor megkaptam, amit csak el lehet bírni valakiért és a Jóisten kegyelméért… (a “hívő” szöveg itt is kimarad –a szerk.)

   Írt Jani minden nap az egész családnak. Csak egy dal jött még, szép volt … Attól kezdve végig egy-egy dal volt az életünk, akár bánatunk volt, akár örömünk (dalok kihagyva – a szerk.)

 

   A kisházikót elhagyva, kegyelemből újra nagyban – Oldra. Aztán közben, hogy el ne merüljek a nagy boldogságban – 1947. XII. 8-án Szent Ferenc III. rendjébe beöltözve Szegénységi fogadalmat tettem Istennek: - E világon csak annyit kérek , ami kell az élethez, emberhez méltó élethez. Hogy soha ne éhezzetek, fázzatok… És Isten megadta… bölcsességet, szeretetet … …

 

Zálogos lett a következő állomás. Életünk már két gyermekkel gazdagabb. 1950. IV. 5-én Laci, 1951. VII. 17-én Imi. És új rendszer, a szebb jövő elért idáig.

Jani kombájnvezetőit végzett, nyáron aratott, “Kecske”-traktoron dolgozott év közben. Hétezret keresett egy hónapban, míg bátyja 1300-at. Az a kép, ahol négyen vagytok velünk, Zálogos falánál készült. Jani védekezett, tiltakozott, hogy a nyomorúság emlékeit örökítsék meg. De ez volt a mi fiatalságunk egyetlen fotója (ami a sírkövön látható). Két és fél évig éltünk ott.

Még Zálogosba megérkezett az 5. fiunk, Ferike – 1954. VIII. 6-án.

 

Püspökboly lett a következő otthonunk. A kastélykert sarkában, 400  ölre új 2 szoba összkomfort. 1955. Húsvétjára négyszemélyes rekamiét kapott a Jani, akit úgy lenézett a bátyja. De 1954. Karácsonyára tető alatt volt az Alföldi János többszörösen miniszteri kitüntetés birtokosa részére téglából épített családi, szolgálati lakásunk. Kiváló dolgozó! (De még Oldon a sztahanovista címet… de hányszor… A Beremendi Alsó Állomáson szénkirakásnál 8 óra alatt 100 q szenet lapátolt ki. 1951. február – ez volt az első kitüntetése.)

 

Édes Józsikám!

Itt Püspökbolyban, mikor bejöttem lakást kérni, egy új főnők információt kért egyik későbbi barátjától:

- Ki ez az Alföldi János? … … mert a Kettes sorban volt éppen egy üres lakás, oda vezette a főnököt; én is mentem.

- Hát egy traktoros… ez volt a válasz.

De mikor a lakást megnéztük – te ismered, fiam, a 3. volt az elsőtől – kérdezték, megfelel-e?? Én csak annyit mondtam, ennek a traktorosnak 5 fia van, nem ezt érdemli! … A többit a Jóistenre bíztam, és nem csalatkoztam: Ingyen kegyelme kísérte életünk.

 

 

Édesanyátok