Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édesanyám emlékei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogy ne múljon

el az életem

nyomtalanul


 

 

 

Bízó Júlia

özv. Alföldi Jánosné

 

 

Jegyzem: 1998. aug. 31. – dec. 06.

éjszakánként

 

 

 

 

 

 

 

 


 

AJÁNLÁS

 

Édesanyámnak !!!

 

Fogadd szerető szívvel verseimet!

Úgy, ahogy én adom.

Hogy többet láss, mint eddig ...

És ne ítélj, hogy ne ítéltess!

 

           Névnapodra nagyon sok szeretettel

                                       József fiadtól

 

                     * * *

Köszönöm! Ez jól esik.

Fiam! Édes anyád Veled élte át életed!

                 

 

 

Viszonzom memóriával … attól kezdve, mióta

emlékszem,

… addig, amíg még emlékszem!

Mert minden elmúlik valaha, de a szeretet

szava azt súgja:

Soha … soha!

 

              Édesanyád: Julianna

                          Beremend, 1998. február 16.

 

 

 


Bízó Júlia.   Születtem: 1921. nov. 19.

77. évemben jegyzem: 1998. aug. 31-én.

 

Hogy ne múljon el az életem nyomtalanul!

 

Én is éltem! Szerettem! Sírtam! Szenvedtem! De velem volt Istenem, Jézusom, Krisztusom, megtartóm, őrizőm mindenkor a bűntől, vigaszom.

Akkor még gyermek (6 éves) voltam; megostorozva (9 éves), megalázva, kitörölve (9 éves). De Istenem már 6 évesen meghallgatta imám, fohászom. 12 évesen klinikai halálom … 1933. – szent év. És az a kegyelem, mit akkor kértem, megadatott. Mert Isten felséges, irgalmas! Célja van velem, kegyelmét adta: Hogy teremtő erejét bennünk véghez vigye! Mert az Övéi vagyunk mind, mind.

 

1936. május 4.   Végre, megkeresztelve, megtisztulva az eredeti bűn földszínű, olajzöld rétegétől. Jézusom kereszthalálával letisztított. Én akartam keresztény lenni! Jézusé, apáca, Jézus jegyese. Ez volt célom, de Övé az akarat… Az Atyáé. Én megnyugodva arra gondoltam, hogy legyen az Ő akarata szerint!

 

Kiskoromban a hajam fehér volt, az egész családban egyedül.

 

Apám árva gyermekként nőtt fel … rokonoknál. Istállóban aludt, a lovak lehelték rá a meleget … a 6 évesre.

Mamám meghalt. Papám 11 évesen hagyta magára, elment, önként főbe lőtte magát, mert a második felesége megcsalta a parancsnokával. Barátja figyelmeztette, hogy most megy a főnök a feleségedhez. Két kis leányuk volt: Katica és Veronika, és az első házasságból a 3 árva fiúka: Édes apám - az elsőszülött Lajos, 2. a Géza, 3. a Vince. Papám is Vince … Bízó. 5 kis gyermekéért aggódó. Barátja ajánlotta, átveszi az őrséget tőle, menjen haza – és bizonyságot lát. Hazament …és hogy otthon mit látott, mit tett?…ez titok. De kétszeres teherként – megcsalatva, és őrhelyét elhagyta – ezért halál járt ...

Önként tette meg.

Isten irgalmazzon neki!

 

Mamám horvátországi volt: Katona Rozália. Utána ment …

 

1998. nov. 11. éjjel …

Mivel az iskolát el kellett hagynom – egy tollvonás: Bízó Júlia menjen Hitfelekezet nélküli-be! … ilyen akkor nem volt – lettem Anyám kis cselédje.

1930. június 14. … Zöld mezőkön tehenet vezettem legelni. Felhőket nézegettem, Jézusom keresve – imám hozzá szállt. Megőrzött, velem volt, én meg Ővele.

Utána Édesapám segítsége lettem. Zöld erdő mélyén, kunyhóban hálva … de igaz szeretettel. Főztem az ételt, hogy ehessünk. Az erdő volt a templom, a kenyér az ostya. De jött a délután, és kellett a munka.

A Nagy-Duna szélére hordták az ölfát, 13 kocsi. Annyi ember (Apám volt a számadó, mivel 6 évig volt Ausztriában katona, ott tanult. Iskolába nem járt gyermekként ő sem. Leszereléskor fájdalmasan érezte, nincs hová menni! … … Drága Józsikám! A te termeted és éles elméd tőle örökölted. Neved is ő kérte: Nagyapja József volt – nagyon szerette! Téged is!)

Hát ezzel az éles ésszel és a lovak szeretetével elfogadta az egyetlen lehetőséget, a lovascsendőrséget. Itt megtanulta a törvénykönyvet; és így nevelte 8 gyermekét. Egy fiú, Lajos bátyánk katona lett Pécsett, így öt lány közül én foglaltam el a lovak hajtását.

Mivel az ölfa rakása még nehéz volt, Apám kért, igyak egy kis bort. Fehér volt és jól esett a bableves után. A bor lett az erőm. Hát utána ment a fadobálás. Megtanultam bal kézzel középen megölelni, jobb kézzel a végét meglökni – és felment a kisebb hasáb. Később már át is esett felette. Apám nevetve mondta:

- Nem kapsz több bort, Kislányom, mert a Dunába dobálod a fát.

 

Közben - lemondva minden tanulásról – Baján kiscseléd lettem, miután a halálból visszajöttem … egy évig, emlékezetkihagyás miatt, csak kacsák őrzését bízták rám. (Szüret utáni bélcsavarodás; szüleink vallásviták miatt 4 évig külön éltek. Elosztottak bennünket: Anyám után sírva Apám elengedett. Maris néném, Rozi, Lajos bátyám, Ilona, Kati, Ferike Apámnál maradt. 4 évig tartott ez az állapot. Gyermekként sok élmény. Mást-mást éltünk át, de elmúlt. Tanulság: Én ezt nem teszem soha. …A jövőm álma: Egy igaz, rendes fiú jön 18 évesen; és én édesanyja leszek minden gyermekemnek … és soha el nem hagyok egyet sem … és meg ne haljon egy sem, mert kis öcsém - kezem közt ringatva - elment 4 hónaposan.

 

1936. május 4-én keresztelkedhettem végre (hárman: Maris, Ilona, Julianna). Március 13-án volt egy lakodalom, ott lett a kezdete. Pista bátyád felkért táncolni, de én nem táncoltam még, tovább ment – az sem ment vele. Ilona néném rászólt:

 

 

- Miért azokat hívja, akik nem mennek?

 

 

- Hát most már rád kerül a sor. Ha jössz, viszlek!

… és többé el sem engedte.

 

 

Szerdán volt ez a lakodalom; szombaton jöttek kéretni. 21 éves volt a Pista bátya , 16 Ilona. Hát itt kezdődött az én reményem is, mert van egy öccse, 15 éves … és ha az is ilyen szép … és rokon is? Kíváncsiság, hogy jó ember-e? … és ez éltetett.

A keresztelést is az ő családjuk kérte. Ez volt követelmény a szülőktől. Pünkösdre már azok lettünk.

Maris és Ilona Gyűdre mentek zarándokútra … közben Mattyra is – megismerni, hová megy férjhez Ilona. Hát meglátta, és csak annyit mondott: . Ha látta volna az öccsét, egy világért nem lett volna bátya felesége. Én ezt hallván kérdem: - Hát milyen az a 15 éves fiú?

Olyan, mint a Toldi Miklós.

Hát nekem mondhatta. Én nem foghattam meg soha egy könyvet sem. (Újságárulást, regényeket …ez volt a 4 év különélés anyagi jövedelemforrása … és olvashattam  Anyámnak A Bibliából, színes regényből. Hogy ez büntetés, vagy óvás, vagy szeretet vagy gyűlölet? Ma sem értem. Csak ettől kezdve vártam a lakodalmat, hogy lássam, milyen volt Toldi Miklós? De hiába, mert nem jött más, csak a vőlegény meg az édes anyja. Apja – bár anyám első unokatestvére volt – apámtól tartott, csendőrt látott benne. - Csak Bízó ne volna!  ez volt a menye láttán a véleménye.

A testvérek állták a lakodalmat is, Így a család Mattyon árpát aratott aznap. A 15 éves János után Julis nénje, a 18 éves nagylány szedte a markot. És én hiába álmodoztam … …   Volt egy lehetőség: Édes Apám – mivel fuvaros volt – a lovak erejét jól kihasználva aznap Bajára ment, egy kocsi deszkát hozott hajdani szerelme férjének ... kellett a pénz. Éjjel ment. Visszaért, mire kellett. De megállt az utca elején; gyalog jött haza. Már a násznép ott volt az udvarban. Én is, felkészülve az új ruhába, amit a keresztanyám vett májusban. Édes Apám kért (én 14 éves), menjek az utca végére, ott állnak a lovak, üljek fel, és hajtsam el őket a Pap Jani bácsihoz, és hagyjam ott őket. Bácsi adjon nekik inni, enni. Hát én keserves sírásba kezdtem, hogy én mindenből ki vagyok rekesztve. – Kislányom! Menjél! Bármit kérsz, megkapod. Hát ez lett a kérésem: Mehessek vele Baranyába másnap

 

A lakodalom számomra? Semmit nem emlékszem milyen volt az esküvő. Nem láttam a menyasszonyt; sem étel, sem zene csak keresés: Hol van Ő? Egész éjjel nem alvás. Reggel - hogy jött apám az Ilona cuccáért - szóltam Édes Apámnak, hogy emlékszik-e, mit ígért? Kérhetek bármit! - Na, és mit kérek?

- Engedje meg, hogy vele mehessek, 3 napig tart az . út. Odafelé lesz kivel beszélgetni, de visszafelé egyedül lesz.

Becsületes, igaz ember volt. Szólt anyámnak: Maricám! Juliskám is jön velem, hogy ne legyek egyedül a visszaúton. Édes Anyám a dunnát, párnákat kötözte batyuba. Erre jajszóval ráborult és kiabálta: Nem adom a másikat is. Én kint vártam. Apám nem hagyott cserben: Kislányom, menjél le a falu végére, ott várjál, felveszünk. És én búcsú nélkül, álmosan (bort nem ittam), éhesen elindultam JANI felé. Felvettek a párnák közé, és aludtam, álmodtam, imádkoztam – 14 évesen. Nővérem is felvette Édes Apám. Hát nemigen örvendett nékem. Férje kerékpáron hozta addig. Engem meg a remény vigasztalt, hogy megláthatom. … És közeledve Siklóshoz, lehívta a nejét Pista Bátya … és előre siettek. Mivel a mattyi református pap volt a gazdájuk, hintóval Siklóson jártak. Volt izgalom … Találkoztak Janival, és hírül adták, hogy a batyuk között van valaki. Sietve utolértek bennünket a kerékpárral. Nékünk is szóltak, hogy jön egy hintó, és azt a János hajtja. Hát én egy derék, embernyi legényt láttam az ülésen … aki úgy fogta a gyeplőt, mint egy álom, de azért kutatóan nézett le rám.

Hát bizony esteledett, mikorra a tanyára (Guzsvány-tanya Old). Fáradtan, gyűrötten kászálódva ki a párnák közül, kis falusi lánykának éreztem magam. Szégyenlős kis rokon, akit a kíváncsiság olyan hosszú útra kényszerített. Másnap pihenő a lovaknak. Nekünk – a répakapálás ürügyén – ismerkedés. (Kati húga is velünk volt.) Emlékül annyit, hogy Jani nagyon rendes volt, és rokonszenvesnek talált. Tiszta, szép beszélgetés volt … hogy jöjjünk mi is Baranyába! Van egy tanya közel, a Mózs-tanya … és ha odajövünk, ő minden este meglátogat. Én kérdeztem, miért? Mert a bátyja elvette a nővéremet, ő meg majd engemet. Hát ez nékem új reményt adott. Lesz miért élni, lesz mire várni: Janira! Éreztem: - Ő lesz az a 18 éves fiú, aki majd eljön értem, ha felnövök. Mert engem nagyon megviselt a 12. évembeni klinikai halálom. Hajam is akkor váltott színt. Nővérem szerint olyan vagyok, mint egy szürke veréb. (Ő világszépe) Úgy is volt: Egyrészt ezért is apácának szerettem volna menni. Csak a nagy szemeim, a lelkem tükre volt érték bennem. A tisztasága, hitem Istenben, Jézus iránti végtelen szeretetem. Imádkozni … hozzá vágyni …, de ez a kegyelem még várat magára… és hogy milyen lesz a találkozás ott, Isten országában?!   77. évemben erre vagyok kíváncsi ... hogy “a lélek a fontos” – ezt a Jani mondta 1993-ban, álmomban.


Harmadnap reggel elköszöntünk … és ha vége az aratásnak, ő eljön és meglátogat – ennyi volt, és ez igaz lett. Apámmal szépen csendben hazaértünk. Hogy mi várt otthon? – az ábrándozás, a magány ...

1936. augusztus 2-án megérkezett. Legidősebb nővérénél (Erzsébet, Gálné) szállt meg. … … és délután megjelent. Hát akkor nem engedhettem be, mert éppen akkor született Édes Anyámnak a 12. gyermeke (aki Új-Zélandon él) …(Mamám volt a bába helyett) ... csak beszélhettünk. Annyit mondtam néki: Este lesz színház, ott találkozhatunk, apám elenged, anyám meg pihen. … És ott a színész-teremben csak állóhely volt már a fal mellett … és én restelkedtem, hogy fiúval vagyok. És jöttek mások is utánunk. Én mindig előre léptem, ha közel jött utánam, és így lassan a színpadhoz értünk … és így az egész ülő nép látott bennünket. A műsorról annyit: A bunda Jolán nem olyan, mint a többi nő.  Hát ez lettem én is! … megtanultam ott, hogy mi az illem! … Jani hazament Mattyra.

A házunkat apánk eladta ősszel, mivel elvitte a lagzi, a keresztelkedés. A mi családunk is felpakolt, és irány Diósviszló 1936. októberében. Borsóvidék reményében ott laktunk egy évig. Én azonnal a jegyzőék kiscselédje lettem (Baján voltam már Vermes Vince hercegszántói jegyzőnél 12 pengőért) … és most itt is – Deli Zoltán jegyzőnél 12 pengőt kaptam … és éreztem, hogy nem ingyen dolgozom.

1937. Ez az év új megyében, új környezetben – Ormánság

- Eédös gyermököm! így szólítottak.

- Há mész? … és sok minden.

Január 11-én Maris nénémet férjhez adták szüleim. És ez megint alkalom volt egy találkozásra. Jani is eljött hozzánk a lakodalomba. A néném nem volt boldog menyasszony, mert az ő szerelme Dávodon maradt. Maris néném annyira a családhoz ragaszkodott, hogy velünk jött inkább Baranyába. De 20 éves volt, és azt a házat az ő és Lajos bátyám hónapossági keresetén vették (ennek eladása nagyon fájt neki). Lajos bátyám katona volt ez idő alatt. Ángyikánk (Lajos bátyám felesége) hazament édesapjához kicsi Pistikájával (röstellte, hogy Anyámnak és neki is egyszerre lesz kicsi babájuk … a ház eladva … hát eltávolodtak egymástól is).

Leszerelt a bátyám, és Diósviszlóra jött ő is. Néki én voltam kis korom óta a háló tesója … mert csak így fért el a  tíztagú család, hogy minden ágyon ketten aludtunk … 4 ágy egymás végében, egy dívány – nagy piros tulipánokkal – ezt anyám kapta, mert ő gazdag szülők gyermeke. (Egy leány, ő Mária és 3 fiú testvére: egy bátyja, Antal és 2 öccse, János és István) … és Édes Apám őt vehette el. Az a leány, kit szeretett, szegény volt; férjhez adták egy idős gazdaghoz … pedig apámmal megesküdtek egy körtefa alatt, hogy “soha másé csak egymásé”!  De felbomlott a csendőrség a szigeten (Mohács), mert ott volt a laktanya és a lovaik is … és az élelmet az én papámtól szállították nekik. Ez 1909-10-ben volt. Akkor még a Jugóból Újvidék és Szabadka ide tartozott … és a csendőrök sorra megnősültek: A törzstiszt a postáskisasszonyt-, egy a boltos lányát-, a közlegények egy-egy jómódú polgárlányt vettek el. Apámnak nem engedték a szerelmét, gazdaghoz adták. Őt meg Újvidékre vezényelték … el is ment.

Anyám – mint most Ilona néném – Isten szolgájaként hittérítő úton járta a bácskai vidékeket. Elvált asszony volt; négy hónapig élt az első férjével … ki a vallásért kést fogott rá. De – hála Istennek! – csak a fülét sértette meg, mivel bandzsa lett, ha ideges volt. Anyósa erre elájult, kicsijét épp szoptatta – azt leejtette, ő is lebukott a priccsről. … Az após volt, aki felbujtotta a fiát, hogy ölje meg inkább, minthogy baptista legyen, mint a szülei … mert hazajött Amerikából az após egy rokona, és az mondta anyámnak, ne menjen a templomba, zárja be az ajtót, térdeljen le és imádkozzon! … és a Jóisten meghallgatja. Hát erre igen nagy szüksége volt, mert ő volt a falu legszebb lánya – és 70 holdas gazda lánya. … Az após a falu legszebb férfija – de az anyóst a gazdagságáért vette el – és híres volt a kicsapongásáról.

Anyám 15 éves volt, amikor férjhez ment. Édesapja ellenére, mert az ismerte a kérőket. – Küszöbre teszi a lánya nyakát, ha hazamegy panaszkodni! Hát alig volt ott, az após kísértette ajánlatával. Férje se szép, se vagány – anyjára hasonlított. Szerelem se volt. Mikor néki panaszkodott, az lerugdosta az ágyról. … Hát volt szegény anyámnak oka imádkozni

1937. tele.

Maris nénémet is csak úgy férjhez adták, mint az Ilonát. Felnőttek, ez a sorsuk. Nem kérdezte őket senki: Szívesen adod-e az életed, szereted-e?? … És én is kegyetlen voltam. Még nem ismertem, mi az – szeretni. Marisnak - mikor nékem elárulta, mennyire fél … és milyen nehéz mindenkit itt hagyni - én 14 éves buta ésszel azt mondtam: - Hát 20 éves vagy. azt akarod, hogy én is előbb menjek férjhez? Hiszen öten vagyunk, nőnek a kisebbek is. És szegénykém – fájdalommal, de – igent mondott. Vele maradtam azon az első éjszakán. (Mi a bánatért?) Szegény Jani, megint csak néztük egymást, de elment.

Nekem meg fel kellett mondani a szolgálatot. Nem volt, aki otthon segítsen: Édes Anyám kicsi Józsikáját … és az iskolás testvérkéket … kellettem. És Uram! Egyszer csak kitavaszodott. A borsó nőtt, gyönyörű lett - csak a vevők összevesztek – és ott érett a szárán. Nem lett pénz.

 

  Napszámba mentünk, a két kisebb lány is … és hegyen-völgyön megismertünk mindenféle mezei munkát. Én még szolgáltam, mikor Lajos bátyám is megunta az egyedüllétet, és elindult vissza a családjához. Villányig elment és onnét visszafordult (én a hálószobát takarítottam, 2 hetet kellet még dolgoznom a felmondás után – míg találnak mást helyettem … és az ablak nyitva). Egyszer csak hallom: - Juliskám! Juliskám! … a bátyám szólítgatott. Kinéztem és kérdem: - Mi a baj, Lajos bátyám? … Anyám valakivel össze akarja adni, de ő inkább a feleségéhez, fiához indult – (édes ángyikám szerette … és eljött kicsi fiával, de ősszel visszamentek Dávodra … és nem váltak el) -, de engemet nem tud itt hagyni. Ő visszajött. Hát engem úgy odáig nem szeretett senki. Vagy ha igen, nagyon titkolta.

Szeretettel mentem februárban haza. És a bátyám sorsa is jóra fordult. Valószínű, Anyám megírta a feleségének, hogy a fia már elindult felé – most ő is induljon el, ha úgy szereti, mint mikor hozzánk szökött.

1937. tavaszán Ilona férje eljött, hogy bejelentse: Gyermeket vár a nővérem aratásra … és a 30 hold földön - amit harmadából vállaltak – munkásra van szükségük. Szépen kéri édes apósát, anyósát, adjanak engem oda már most a kapálásra, mert a Julis lányukat (húgát) is férjhez adták azon a télen. (Eperjes pusztára, egy árva, Jugóból ideszökött legényhez, akit a keresztanyja befogadott … de kellene neki egy rendes feleség … és odaadták, pedig már Erdős Jánosnak elígérte az édesapja: Ha letelik a katonaideje, néki adják. De – mivel menyecske jött a házhoz – ő úgy érezte, sokan vannak egy kis tanyában)

Hát mennem kellett, Szívesen mentem, mert engem is kértek, de az Apám nem adott. (Német Imre leszerelt a katonaságból, de a Mariskáját, akivel már együtt is hált – mivel árva kislány volt, nagynénje tartotta, 10 hold földje örökség a szüleitől, a hozománya – Révész Lajos elvette. Csúnya vita és versengés, orvosi vizsgálat … kapaszkodás a lányért, földért. Ezt mind hallottam már a télen. Hát én nem ilyen férjet akartam. Mentem Jani felé. Ő valaha mondott valamit, és én elhittem. A gazdagságból csak annyit értettem, hogy sokat, nagyon sokat kell dolgozni! … és én úgy éreztem, jobb cselédnek lenni – ott fizetnek, de otthon ingyen kell dolgozni.

Apám annyit mondott a kérőknek, fél év alatt két lányt adott férjhez. Ha az Úr jön is kérni, 2 éven belül nem ad senkinek.

Hat hétig tartott az álomszerű, boldog dolgozás. Este, a fáradság után Katikával a Sutyiban (az ágy és a párnák- mik felettünk voltak - között egy lenge terítő volt a válaszfal. És mire eljött az aratás, megjött a baba.

 

… Én meg akkor jajgatva, farkasgörcsbe görnyedve a halál torkában voltam. Mezítláb kapáltam, éles volt a kapa és a jobb lábam nagy ujjába vágtam … igen vérzett. Imre Bátyám (Jani apja) mondta: Rúgjak az út porába és eláll … semmi

 kötszer híján megtettem … és keresztelőre végem lett volna. Várjam meg, míg elmennek a keresztszülők, segíteni fog Imre Bátyám. Már hátrahúzta nyakam a görcs. Mindenkor egy rántás, jajjal így telt a nap, éjjel (1 nap, 1 éjjel, fél nap). Hogy nem vittek orvoshoz, ez szörnyen bántott. Meg kell halnom. Istenem, már meg vagyok keresztelve, ez volt a vigaszom. Jött Imre Bátyám, felkarolt, kivitt a diófa alá. Ott volt egy asztal, rátett. Borotvával felnyitotta a begyógyult helyet … és mint a fogkrém, úgy jött a genny az ujjamból. Lassan engedett a nyakam szorítása. Estére a rángás is szűnt. Saját magam előrehajolva lassan nyomkodtam … és csak jött 3 napig. De másnap már kellett répát kapálni (Embertelenség!) Csak ennyit tudok írni róla,

   Jani mit érzett? mit gondolt rólam? – nem mondta. Kijött megnézni, mennyit kapáltunk Kati húgával … és kevesellte. Kati sem volt jól, én meg önmagam gyógyítgattam. És csak annyit mondtam: - Mit vár két ilyen betegtől?

- Két hülye ! Miért nem maradtunk bent?

De hiszen parancsra dolgoztunk. Én 6 hétre lettem fogadva, hát tenni kellett minden nap valamit.

 

Az aratás ment jól. Én Jani marokszedője lettem, Katika, 12 éves, Pista bátyáé. Hát az az idő felejthetetlen volt. A kasza repült a kezében, én a nyomában … ma is megvan a kisujjamon a kasza hegye vágása. De most már volt kötszer. És kért, hogy ne menjek annyira közel. Néki nincs hátul szeme – vigyázni rám. Viszont, ha kiértünk az útra, megvárt … … és kéz a kézben mentünk vissza új rendet kezdeni. Pista Bátya kezdetben első akart lenni, de ő is, Katika is igen gyengének bizonyultak. Mi, a 15-16 évesek boldogan, szinte mámorosan nem is éreztük nehéznek. Csak azt, hogy élek … és közel vagyok, vagyunk egymáshoz. Boldogság volt. Tiszta, őszinte szeretet, féltés a bajtól.

Semmit nem mondtunk, ígérni sem. De egyszer volt egy pihenő, és Édes Anyja kérte, menjünk ki tragaccsal kukorica-fattyért, a teheneknek kellene. Pista pihent. És Ő nemet mondott. – Nekünk is jár a pihenés - ennyit szólt. Én kértem, fogadjon szót az édesanyjának! Imre Bátyám meghallotta, és csak annyit mondott: - Hagyd, kislányom! Ennek Örzse néni ez az asszony.

- Hogy lehet ez? Nem a ő fia?

- Dehogynem. Csak olyan makacs, hogy nem szólítja anyjának.

Jani igen szégyellte. … Én meg átéreztem saját makacs viselkedésem a kenyér-kérés dolgában (Ez hol van?), és úgy éreztem, tenni kell valamit – segíteni néki. … Mivel az aratás idején a kézfogásnál többet is szeretett volna, megcsókolni … de én nem engedtem. Még nagyon éretlenül, kis szégyenlősen csak kitértem. És ekkor az jutott eszembe: - Éntőlem kapsz egy csókot, ha szót fogadsz. Ennyit. Erre elment a tragacsért, én meg a sarlót fogtam … és mentünk … szót fogadni. Útközben néki nem volt szabad keze, és nem is kérte a csókot, hanem megnyílt a szíve, és elkezdte mondani (kérésemre) az ő gyermeki sorsát: Hogy milyen nehéz ez őnéki. Teréz nénje férje mikor hozzájuk került vőnek, ők még kisdiákok voltak Katikával. Hát az ő sógoruk úgy nevezte az ő szüleit: Papa, Mama. Hát ők is így szólították Imre Bátyámékat. Jó pár évig így ment, de mikor elmentek tőlük (és volt zűr is), attól kezdve megtiltották,

hogy így szólítsák őket. – Édes Apátok vagyok és Édes Anyátok ez, nem a mamátok! … Hát hozzám hasonló kistermetű volt az ángyikám (itt Jani anyjáról van szó), és bizony a 12. kisleánya, Ilus 7 éves volt ekkor… olyan bizonytalanság … és a Pista szót fogadott, de a Jani és a Katika sehogy nem szólították a szüleiket. Ha pénzt kért: - Adjon, Ke, pénzt erre, arra! … Mindennek volt neve, csak a szülőknek nem.

(   Józsikám! Ismerd meg Apád kínjait! … hogy leírom, ezért szeressed őt is! … Mert csont vagy a csontjából, hús, vér a véréből. Génjeit fiadban megtalálod! … Apádat láttam benne most vőlegénykor: Őt, a drágát … ki – nem tudom – hogy, mint szólít titeket. De tudta, ki a Mama, ki az Anya, ki az Apa.

 Csak annyi, hogy tesóra vágyott … csak lenne testvére! … nékem mondta.)

   Hát amíg elmondta - szégyenkezve makacssága okát – én vágtam, ő hordta ki a járgányra a gyenge kukorica hajtásokat, tornyosodott. – Menjünk, mert nem fér fel rá több! … És rég megfeledkeztünk a fizetségről, csak felszabadult az addig hallgatag. Ettől kezdve hajnalban a Sutyihoz jött, és félre a lepel alá hajolt, és puszival ébresztett. Sötét volt, így csak mi ketten éreztük: Van kihez tartoznunk. Nappal ment az aratás … vidámabban. És egy hét is elmúlt, mire rákérdezett, meddig kell várnia, míg megkapja a tartozást? Eljött az ideje, mert vége lett a nagy munkának … és én búcsúzkodtam: - Énekeltem …

 

“Hová viszi az őszi szél azt a sok-sok felleget?

Hová sodor engem a sors, hogyha tőled elmegyek?

Ne is üzenj, ne is írjál, úgy sem jön rá felelet!

Hisz’ az ember néha-néha elsiratja a lehulló levelet”

 

… így köszöntem el tőle. Közben már dolgozott az irigység, merthogy a szürke verebet boldognak látták. Jöttek a megjegyzések: - Janinak gazdag helyre kell benősülnie. – Egy kenyérsütésből egy lepény elég!

   Vasárnap bementünk a faluba, és megismerkedtem sok szép leánnyal, Jani a fiúkkal. Ez is szép emlék.  . Jani azt mondta a fiúknak: Olyan lány, mint az ő Jucikája, nincs az egész világon! – ezt később hallottam, mikor már elmentem. Visszamentünk a béremért, 60 pengő járt úgy augusztus végén. De az apám kocsival jött értem, mikor lejárt a munka, és a búza helyett inkább a pénzt kérte … de akkor nem volt pénz … és az elbúcsúzás is fájdalmas: Jani kerékpárral jött volna utánunk, de a Pista nem adta, mert azért ő dolgozott meg a Mohács-szigetben. Összevesztek. Alig értünk a faluig – valamim ott maradt – visszamentünk érte … és akkor pofozta meg az apjuk őket – Janinak ez volt a bére!

Kikísért és kérdezte, mikor jöhet el hozzánk? – Amikor engedik!

 

     Édesanyám kis Józsikával Dávodra ment. Én lettem a mindenes.

Eljött egyszer vasárnap. Sütöttem kalácsot, szedret szedegettem, azzal töltöttem … sok leve volt, nem sikerült. Szégyelltem! De nagyon boldog voltam, mikor odaért … hogy hol találkozunk újra? – A kémesi búcsún így egyeztünk ,apám elenged – megígérte. (Maris nénémék is akkor tartják a búcsút Tésenfán) El is vitt kocsival.  De a Janinak nem adtak egy fillért sem! … mert nem akarták, hogy mi egyszer majd egymáséi lehessünk. Az irigység … és a szegénység! Az meg nem kell, hogy a Tanyát körülsöpörjem. Körültapasztottam, meszeltem … este mosogattam tenyérrel, jobb mint reggel körömmel. Pista így biztatott: - Tésztagyúrás is jobb, ha kész … Mindent szabad volt, csak pihenni – az az ő joguk volt. Ők az elsők! – ezt már ott elkezdték mondani. – Janinak el kell menni a háztul …Szegény Jani kért 8 pengőt tánciskolára – nem kapott.

    

– Soha nem fog táncolni! … Sem gazdagot elvenni, sem vőnek menni! – ezt mondta. És így gyűlt a makacsság a szeretet helyett.  Nékem meg a bánat .. 2 év … sok bál, tánc … Anyám is gazdaghoz akart adni. Akkor ez volt a perspektíva: Vagy cseléd vagy pénzért, vagy ingyen. (De legalább azé lehessek, akit szeretek!)   Anyámmal mentünk el a pénzemért – de a kémesi búcsúról. Összejött oda az egész környék fiatalja – Mattyról is vagy 10 legény. Diósviszlóról a Német Imre, aki megkéretett már … és még Sellyéről  … és mindenfelől – ez olyan leányválasztó búcsú is.   Janit nem találtam. Imre ott volt. Maris, sógor - egy asztal mellett foglaltunk helyet. Sógor rendelt kraiz-polkát, felkért engem, sógor a nénémet. Mi bő ruhában jártunk még … és fél óra hosszan jártuk … repültünk. A miénk volt az egész terem. A mattyi fiúk csak néztek … És mikor vége lett, kissé megszédülve megálltunk, Imre lehajolt és csókot lehelt az arcomra. Én visszakézzel szájon teremtettem, és otthagytam a terem közepén. Mentem az asztalunkhoz. A pincérrel egy nagy pohár málnát küldött, ezt nagy ívben az asztal alá öntöttem … De mindez hiába volt … Hazamentek a mattyi fiúk, és siettek a Janinak elújságolni: - Na, János, láttuk a Jucikádat Kémesen. Hát tényleg nincs a környéken olyan lány! … És elmondták, hogy táncoltam egy hatalmas legénnyel félóráig … és senki más … és a végén csókolóztam vele a terem közepén! És szegény szíve megkövesedett – mindenkitől elzárkózva. Volt egy harmonikája - nem volt kitől tanulnia, otthon csúfolták – végül eladta, és vett egy pár cipőt magának. Erdős Pista lett az igaz barátja … egyedül. Vele jártak egy kerékpáron Siklósra moziba.

… Egyszer énvelem is: A János vitézt néztük meg … És olyan féltékeny: Úgy szerette volna, senki más ne lásson!

   1937. ősze.   Sellyére mentünk szerencsét próbálni. Édesapám ismerte azt a vidéket. A szülőfaluja Szabadszentkirály – Ormánság … és közel a Dráva folyó. Sok az erdő, mező (és ma már városi rangú hely). Grófi kastély, mozi, esti zenés sétány. Romantikus, szép csendes hely volt, alkalmas az álmodozásra. (Anyámmal még előbb elmentünk a tanyára a béremért. Jani a temetőben kaszálta a füvet … köszöntünk, elfogadta, de nem jött közelebb. Éreztem, valami nagyon fáj néki. Mivel gyalog mentünk, ott is éjszakáztunk. Jani este jött haza … és igen hidegen viselkedett. Én éppen a kacsákat tömtem.

Odajött és kérdezte: - Ott maradok-e? Vasárnap búcsú lesz náluk… - Ma itt vagyok, de holnap megyünk. … És akkor kérdeztem (úgy, ott a földön ülve, dolgozva), hogy én elmentem Kémesre búcsúra, hát ő miért nem? – Mert nem adtak neki pénzt, sem engedélyt … de ő hallotta, hogy én jól mulattam … és csókolóztam utána. Igaz ez ?? … És bennem a hideg csak annyit engedett mondani: - Igaz! (Na, drága Édesanyám! Itt faragtál rá keményen a sompolygásra … rá is ment két éved …a szerkesztő). Nem védekeztem … makacsul csak gondolkoztam: - Hogy azok a fiúk láttak, hátam mögött álltak sorban.

…Jani csak annyit mondott, most őt csúfolják: - Hát olyan lány tényleg nem volt, mint a te Jucikád! - ezzel bement, és minden emlékül adott dolgot kirakott. És kérte a nyakláncot – kis bizsut -, amit adott … és elment a pajtába aludni. Én Katival aludtam, inkább átsírtam az éjszakát. Reggel már nem találkoztunk … és ez két évig tartott.

   Akkor ősszel Sellyére – még ott sem voltam – Anyám elígért 20 pengőért havonta a körzeti orvoshoz.

Sovány, kissé nyúlánk serdülővé nőttem. Azoknál jó szép kövér lettem. Sajnáltak: - Egyen, fiam! … és minden nap egy deci piros bort kellet meginnom – gyógyszer gyanánt. 6 hónapig voltam náluk, 3 ránc lett a tokámon. szép lettem. Hajam gesztenyebarna lett … és édes-bús szemem.

   Volt az udvarunkban egy hentessegéd. Jancsi, csak így szólítottuk. Hát annak olyan szép nagy barna szeme volt. Ha rám nézett, egy új kör kezdődött (lásd a Körök c. verset!). Ez is-, a neve is kedves, hasonlít … Nagy, fehér kutyája mindenhová kísérte. Egy udvarban laktunk … egyszer bejött a kutya ismerkedni. Én egy fehér krizantémot kötöttem a nyakába … tűrte … gondoltam, vigyen üzenetet is. Írtam:

 

“ Egy rózsafán megolvastam száz rózsát.

Legszebbiket elküldöm most tehozzád.

Közepébe lehelem a lelkemet.

Tépd el , Jancsi, ha nem szeretsz engemet!” 

 

Hát a kutya hazament a műhely elé, én meg az orvosékhoz … ez úgy novemberben volt. Tavasszal válaszolt. Akkor is a kutya jött hozzám (télen az előszobában megfázott). Virágot kellett vinnem a kastélyparkon keresztül – a kertészhez. Fele úton a parkban futott a kutya felém … jött Ő is. Akkor mondta el: Ő is szegény, 15 pengőért dolgozik. Mennyit kapok én? Húsz pengőt? Hát édesanyja van, és az a vágya, olyant vegyen el, hogy hentes lehessen. Néki volt barátnője, annak az apjának 40 hold földje, saját hentes-műhelye. De az szőke, léha életű; nem érdekli a vagyona se, szerelme se. Táncolni Jancsi is szeretett, futott is utánam – de szeretetét csak titokban hordtam… Hajnali ötkor keltettek csengővel. Saját kis szobám volt, kulcsra zárva – ez anyám kérése volt.

Híres hódító volt az orvos … és mikor meglátott soványan (csak a bő ruhaviselet és a nagy, fonott konty, a nagy szemek szomorúsága) inkább szánalmat keltett benne, bennük irántam … és sokat, sokat főztünk. Sütni is tanított a drága felesége - anyám helyett. Tanárnőnek készült, orvoshoz adták. Ez volt az öröme: Ha jött egy új leány, akit taníthatott. Nagyon jól bánt velem, vigyázott rám. Este még haza sem engedett: Nem illik egyedül ilyenkor már sehová kimenni … és így csak bent a kis szobában … a tükörben nézve, hogy milyen más lettem. Énekeltem – a Janinak, hogy: 

 

 

“… Nem sírok többet, s nem ejtek könnyet.

Nem lesz a szívem tiéd.

El foglak feledni, akárhogy fáj.

Nem foglak szeretne, akárhogy bánt

Sírj, hogyha tudsz még,

bár én is tudnék

álmokat siratni még.”

 

… és úgy bántott, hogy már nem fáj ... …

 

Írtam néki, nem jött válasz … semmi. Ő is csinált új kört: A mattyi sánta csősz kis libapásztor lányával – szőke Iluska – eljátszották a János vitézben látottakat (együtt, velem nézte): … És bement a kislány vizet inni a tanyára. (A tanya és a falu között volt a legelő.) A lány14 éves, de szájas. Jani éppen ott volt; felhúzta a favödröt, és mondta neki:

- Igyál!

- Te bindzsi! Nem vagyok én marha, hogy a vödörből igyak - mondta a lány

- Mit mondtál nekem? Bindzsi? … felkapta és belefektette a vályúba

Sivalkodott a lány, szaladt ki az ángyikám.

- Mit csináltál azzal a kis lánnyal? … bőven fűszerezte káromkodással. –   Azonnal vedd ki! Ha megbetegszik, meg is halhat tüdőgyulladásban.

- Bindzsinek nevezett. … a Toldi kivette a vízből, és szárogatták.

 

… És így kezdődött őnála is a bánat-, a fájdalom engedése. Mint egy ázott kiscsibére, úgy gondolt rá … de az nem lett beteg, hanem boldog, ha megkérdezi, hogy van ,nem beteg-e? Vigaszt talált ott, és nem ment soha gazdalány felé. Később megijedtek a szülei, elveszi. Oldra mentek, 40 holdra … elég erős a Toldi, hadd dolgozzon.

Tanulni vágyott … pap vagy pilóta szeretett volna lenni. El akarták vinni ingyen. A tanító egy hónapig járt a szülei nyakára – engedjék csak el! … és kertészetben dolgozott (Mohács-szigeten). Később pilótának indult, de nem volt szakiskolája – az sem lehetett … csak a keserűség, megalázás volt a jutalma. Erős volt, súlyt lökött, Leventébe járt. Semmit nem engedtek neki sportolni … csak dolgozni, mint az állat. Bátyja még a lovakat sem engedte hajtani, etetni igen (Tényleg olyan élete volt, mint a Toldinak.) Csak a bátyját szerette az édesanyja, őt meg csak büntette, amiért nem szólítja …

… Hát a 40 hold földhöz kellene kapáló is. A napszámost nem fizethetik.   És akkor újra írtak – kérték édesapámat, engedjen el!

 * * *

Hogy az én életem hogy’ múlt a sok mozi hatására? … színésznő szerettem volna lenni. De soha, soha nem férjhez menni! Ő is megalázott, kinevetett, dámának titulált – a fényképről … és nem hitte, hogy soha senkit nem engedtem közel magamhoz. Az a két év !! Sok, sok szívet bántottam meg. Egyik legény kezéből a másikéba repültem. Ha a bálban vége volt a táncnak, helyre ültem. Négy fiú – egy jobbról, egy balról, kettő szemből – beszélt … én a Tanyán jártam gondolatban. Jani soha nem fog táncolni, mert nem adott az anyja 8 pengőt tánctanulásra. Én – úgy éreztem – egy életre kitáncoltam magam. Úgy éreztem, ezzel nem vétek! … csak azok a fiúk hazakísérni is vágytak, és én azt már nem engedtem. Ha erővel jött, kértem, anyámba karoljon. Kőszívűnek, büszkének, kegyetlennek neveztek … de hozzám nem érhettek. Nebáncsvirág lettem.

 

    1938. tavaszán hazajött Ilona két kis fiával Húsvétra. Ő mesélte, hogyan él a Jani a kis Varga Ilonkával: Szórakozik - az anyja bánatára. Nékem Jani erről is

elmondta később a véleményét. Ha mégis meg kell tenni – gazdag házhoz vőnek menni – néki ne mondják: - Mit hoztál? Meztelen! Egy gatyádat? … Hát ő fog egy széket, és agyonveri az egész családot.

   - Nemesi származás, koldus gőg. – így jellemezte az édesapja. Az Alföldi név védett, erre nem lehet magyarosítani. Imre Bátyám (Jani apja) kedves volt hozzám. Janit is szerette, büszke is volt rá. – Csak titkolni kell! így mondta … mert nehogy a fejére nőjön. És én tolmácsoltam köztük. És ha emberfelettien dolgozott, csak annyi dicséretet kapott: Bolond vagy, fiam. Ne tedd tönkre magad! Látod, én is ilyen nagyon erős voltam … a kocsit kiemeltem a sárból, a gyomrom azóta fáj. Szikár, 65 éves, és most csak a teheneket legelteti.

Kilenc gyermek közül 7 leánya volt, kis korban 3 Imre nevű fiuk meghalt, ez a két fiuk maradt … és most ezekkel akarták megdolgoztatni a 40 holdas Guzsvány-tanyát. Ezt már felébül. Saját lovakat, teheneket, sok disznót, 40 kacsát, 30 libát, számtalan baromfit … és piacra minden héten – Tejfölös néninek hívták Ángyikát. A zsidó házakhoz is szállított … Hát ki dolgozik ?? Pista katona lett, Jani leventeoktató, és a lovakat hajtotta.

 
 * * * 

 

  Édes Józsikám! 1938. Húsvétjára hazajött Sellyére, Dávodról egy cipésztanuló fiú. Mert, hogy mester legyen valaki valamiben 3 évig inasnak, 2 évig segédnek kellett lennie. De nem a saját falujában, sőt – a megyéjéből is kimehetett … és minél több helyen, hogy a könyvébe minél több vélemény legyen beírva … hogyan dolgozik: … érti a szakmáját?

  Én ott voltam még az orvoséknál szolgáló. Szemben volt a cipészmester, akinél inas volt. Eljött az orvoshoz … én takarítottam, az ablak tárva volt. Ő kint álldogált az ajtó előtt. Gyakran felém nézett … én meg a cipőjét: Barna volt, lehet, hogy lakk, mert igen fénylett … és gondoltam, úriember. Vajon ki fényesíti ilyen ragyogóra?

  Hát Húsvét után új lányra vágyott a nagyságám. Én is untam a bezártságot. Alig mentem haza, Albert jegyzőék már hívtak szolgálni (14 éves Aranka, 9 éves Gáborka, 5 éves Sárika) … De előbb voltam még a református papnál – 1938. tavaszán (4 éves Annuska2,5 éves Józsika; 9 disznó, 15 liba, nagy kert, tele rózsafákkal). Át kellett állnom másforma életvitelre. A gyerekeket nagyon szerettem … és már nem sírtam … nem daloltam. Sétáltam délutánonként a két kisgyerekkel. A papné 23 éves volt, fiatal, a pap olyan 30. Én sütöttem az Úrvacsora-kenyeret. Főzés az asszonyé, gyerekek az enyémek. Ott tanultam meg szeretettel élni. Mindig mentek este vacsorázni. 25 úri család … társas életet éltek. Én meg meséltem, altattam … és rádióból szép dalokat hallgattam. Séta közben találkoztam ezzel a cipésszel – kérte a rózsát tőlem … és lassan belém szeretett. Akkor már 16 éves és szép voltam. Fiatalság! …

 

A szomszédban lakott két – Dávodról való – fiatal család, azokhoz járt beszélgetni. Azok mesélték el nékem, hogy ki ő, és milyen volt Dávodon az élete: - Szerelmét Szántóra, gazdagnak adták. Ő szegény  özvegy anyjával él Dávodon. Már öngyilkosságon gondolkodott; Panna néni lebeszélte … Sellyén vannak a Bízó lányok, menjen haza és válasszon közülük. Szebbet, jobbat nem talál. Azok hívőként nevelődtek. Apjuk csendőr volt. Úgy vigyázott az öt lányára, hogy azok semmi gonoszat nem tesznek … Hát, szegény, engem választott. De nékem nem volt időm nappal, este sem. Egyetlen egyszer kísért haza, de csak úgy véletlen találkozáskor (egyedül és este? – erre nem volt több példa) … kérte, engedjem, hogy megcsókoljon … És hogy’ jöjjek ki, ha a gyerekek elalszanak. De én nem engedtem! Kezében a bal kezem … csókolja meg azt! … és megtette. Én besiettem (Apám tanácsára hallgatva: - Soha ne menjek ki este, mert a mesteremberek a leghitványabbak. Míg 10 % szakmát tanul, addig 90 %-ra gazemberség ragad) … és hallottam fütyülni, mikor elmentek a papék … de a rádiót hangosra tekertem, hogy ne halljam.   Május 1-re jött egy képeslap. Vásár volt és arra elengedtek délelőtt 1-2 órára sétálni. Hárman testvérek ott sétáltunk; akkor odajött hozzánk … kérdezte, hogy vannak a dávodi lányok? Vele volt a leventepuskája. Kati észrevette a ráírt nevét, hangosan olvasta: Szegfű Sándor … (Ennyi volt. Engem választott, de hiába.)

Én hazamentem inkább egyedül, de otthon sem volt senki – vásárba ment az egész család. Be tudtam menni … és ahogy benyitottam, egy képeslapra léptem. Felvettem (ajtó alatt került be), virágcsokor, fekete-fehér volt rajta … és sok-sok fiúnév, boldog május elsejét kívánva. … És megismertem az Ő nevét, írását. Alföldi János, Matty … Hát én a szívemhez szorítottam … és keringőztem a szobában. Boldog voltam! Így még soha nem örültem. Sok volt a diósviszlói fiúk neve. Ezek is 17-18 évesek … Honnan jött? Leventeoktató tanfolyam- Siklós, ez volt írva. (Jani tudta csak a címem … és hallotta a nevem, hogy írni akarnak … de a címet csak Ő tudta)

… Hát 1938. Pünkösdkor Gyűdre lehetett utazni fél-áron. Édesanyám is eljött velem. Az egész sellyei ifjúság utazott.

Anyám kérte vagy én? … csak nem a templomba mentünk, hanem irány Matty. Gyalog. Azt hittem. boldogság vár, de mikor a Tanyára értünk, Jani már nem volt otthon; nem is láttam. (Leventeoktatási ruhában járt, nagyon jól állt neki.) … De mivel ő látott bennünket hozzájuk menni az Ilonja ablakából, a tóra ment fürödni. Katikát kérdeztem, hol a Jani? Ő mondta … Kértem Katikát, jöjjön velem – hogy lássam legalább (Janit), Én bő ruhában, cipővel. Jani meglátta, hogy megyek. Kiment a vízből a nádashoz, ott felöltözött és kerékpárral Iluskájához ment. Álltam a parton, nagyon megalázva éreztem magam ...       Lányok hada jött ki a vízből, üdvözöltek. Jött egy öreg legény, ladikkal. Kálmán Dezső. Gazdag … Húga, Manci is kért, menjek velük csónakázni!. Mind bele ültünk … már jól bent jártunk, azt mondja: Ára lesz ennek. A lányok mind kiugráltak. Hát ők vizesek, ruhában fürödtek. De én a sok szoknyával, cipővel nem tehetem, hiszen mennünk kell Harkányba. Ez a szemét legény meg csak evezett a tó közepébe. Hiába kértem, tegyen ki a partra. – Ha megcsókolom! – volt a válasz. És már a gordisai partok felé jártunk, mikor kievezett a nád között … de, csak ha megteszem. Volt a nád között két öreg bácsi, pecáztak. Meghallották, hogy mit kér, és odaszóltak: - Nem szégyelled magad, te vén disznó?! Azonnal vidd ki a partra … itt jönnek a csendőrök, addig tűnj el, te gyalázatos! Erre kivitte a csónakot a parthoz … én gyorsan kiugrottam, és siettem vissza a tanyára.

És jöttek a csendőrök, kérdezték – engem keres az a néni? – Igen, az Anyám. Egy pálca volt nála, de nem vert meg … csak sírt. Ő nem akarta, hogy Janihoz közöm legyen … csak az unokáját látni vágyott. Hogy én templom helyett mit éltem át: Úgy éreztem, a szerelem gyűlöletté válik. Míg ezen a kiránduláson megalázva vergődtem, szüleink döntöttek felettem: Férjhez kell adni !! … Erdős János Julis nélkül maradt … hát engem adnak néki. Megtárgyalták, hogy Imre Bátyám (Jani apja) eljön vele kéretni. Akkor nem szólt anyám, “nem szidott, nem is nézett énrám”. Elmentünk Harkányba. Az állomáson vártuk a vonatot, ott láttam a Jancsit. A Szegfű egy piros szívet lóbálgatott, várta ő is a vonatot. Én meg semmit nem tudtam, mi lesz a büntetésem … de nem bántam semmit. A nagy szeretetemért férjhez adnak!? Jöttek is hamar … Imre Bátyám égre-földre dicsérgetett: - Hogy milyen szorgalmas! … és nézz rá, fiam! olyan ez a lány, mint egy csokor virág.

Hát 51 év , öt hónap után Jani is ezt mondta:

    - Gondolkozom, Anyám (Ancsából ez lett), mért vettelek el?

- Nahát mire jutottál, Édes Apám?

- Mert olyan voltál, mint egy csokor virág.

Egyformán szerettek … tisztelték a lelkem szépségét, szeretetét … egyetlent, és senki mást. Nem lett semmi abból, mert a Szegfű úgy szeretett, hogy meghalt értem … hogy én boldog lehessek.

… De ott Harkányban nagyon … De ott Harkányban nagyon-nagyon úgy nézhettem ki, mint egy olyan csokor, amit valaki éppen most dobott el … és összetört … és padlón van. És ez egy éven át hervadt … éppen hogy élt.0

Én most érzem át, ha akkor nem megyünk a Tanyára, ha Gyűdön a templomban Máriát kérem … Minden szenvedés elmaradt volna.   És boldog búcsú … a piros szívet talán már ott átadta volna a Szegfű. Jancsi (Erdős) is ott volt, anyám miatt nem jött közelebb. Szerettek és én vak voltam.

1938. augusztus 20. körül lesz az esküvő – belenyugodtam. … És annyi örömre számítottam, hogy közel lehetek hozzá, néha láthatom Janit. (Hát ez törékeny, naiv remény volt.)   De volt egy alkalom, a háztűznézés – szüleim ragaszkodtak hozzá. Látni akarták, hová adnak.

… Hát aratás után  útra keltünk a Tanyára, megszálltunk lovas kocsival. Akkor nagy száj- és körömvész dúlt. Egyik faluból a másikba nem volt szabad jószágot hajtani vagy takarmányt vinni. Hajnalban indultunk a Tanyára, késő este vissza Sellyére. Délelőtt zabkötözés … mert hát köznap volt. Imre Bátyám, anyám, Jani és én … hát újra együtt: - Én mentem elől, Jani kötötte a kévét. Messze lehagytuk a szülőket … szó nélkül … csak a föld végén álltunk meg – akkor kérdezte meg:

- Boldogan mész délután a háztűznézőbe?

- Mint a kecske a vágóhídra – ezt feleltem.

… És akkor dicsérgette a vőlegényt … és meglátom, ott minden van … és az is János …

-          De én téged szeretlek – ennyi volt a válaszom. – És csak azért jövök ide, hogy néha lássalak.

 

Hát ő 17 éves, kiskorú, nem nősülhet még. És biztatott, csak csináljam tovább, éjfélkor el fog lopni. Mohács-szigetre megyünk. Van ott egy gazda, ki befogad bennünket cselédként. Ő ezen gondolkozik, mióta megtudta, mire készül a családja. Még engem is elvesznek tőle, de ezt már nem engedi.

Én csak annyit mondtam: - Ha én délután megesküszöm Istennek, hogy hűséges leszek! … ha a szívem szakad is meg, nem szököm sehová.

… És dolgoztunk tovább, mint a rabszolgák. Én két marok zabot egybe tettem, ő bekötötte kévébe .   Délre kész lett a 4 hold. Mi mentünk a háztűznézőbe.

… Következett a nézelődés. Anyám fogta a kezem:

- Ugye, tetszik, lányom?

- Minden, csak a vőlegény nem!

És akkor ott elhatároztam, hogy nem szököm; de ha a Jani kér, övé leszek. … És akkor megértettem nővéreim fájdalmát – hogy úgy adták el őket, mint egy tárgyat.

Jött (Erdős János) vasárnap eljegyzésre. Megvolt, de az ékszerbolt zárva. Előtte egy héttel is eljött. Maris nénémmel kísértük az állomásra, soha nem egyedül, kellett valaki őrzőmnek. Mikor kezemhez ért, hideg – mintha kígyót fogtam volna. Visszafelé mellénk szegődött a Szegfű (Istenem! 60 éve volt ezen a nyáron, és nem lehet elfelejteni.) Köszönt. –Mi az, Julika, hol járt? Kikísérte a vőlegényét? … Hát én vele sem bántam jól: - Mit szól hozzá? Csak hallgatott. Én vidám voltam, mert ő szép, derék, fiatal … és úgy jött utánam, mint az árnyék – Húsvéttól addig a napig. Megkérdeztem, kinek vette azt a piros szívet, ami akkor is a kezében volt? A válasza: - Akinek ő ezt vette, azt úgy szereti, hogy meg tudna érte halni! Maris köztünk lépegetett, azért ő előre hajolt és a szemembe nézett: - Akarja?

- Ugyan! Csak nem csinálna ilyen ostobaságot? – ezt már ijedten kérdeztem. Nem válaszolt, elment. Még a templomnál, a körmenetben láttam, kimagasodott az asszonyok közül a válla is. … Egy héten át búcsúzkodott rokonoktól, barátoktól … - Hová készül? – Dávodra megy vissza a Bízó Juliskával! … De nékem nem szólt senki.

Július 24-én volt az eljegyzés (Erdős Jánossal) – gyűrű nélkül, majd szerdán jön venni. Ezen a napon Kati húgom volt köztünk. Sétáltunk, Mi fagyiztunk, ő nem. Mozijegyet vettünk estére, mert ott alszik nálunk. Én akkor a református papnál szolgáltam, ott is laktam, aludtam.

 

  Szegfű egy mesteremberi egylet tagja, 40 fiatal fiú. Ezen a napon a Drávára mentek kirándulni. (Mi, három család, egy héttel előbb voltunk spediter kocsival. Így elgondolom, képzelem, milyen az.) Mikor már mind kifürödték magukat, ő kinézett egy forgót … mert az a folyó rohan, forog és temet. Kérte az egész sereget, hogy senki ne menjen utána, mert ő most csinál egy kunsztot. Egy német vendég nem értette, csak látta a bajt. Mikor beugrott a forgóba, az is utána, de mellé. Akkor feljött a Szegfű, a fiú felé nézett, hátrasimította dús, barna haját. A víz sodorni kezdte és örökre eltemette - 1938. július 24-én délután. 

  Sétáltunk hazafelé. A templom mellett jön három, szürke egyleti ruhás fiú. A középső kezében összehajtogatva egy öltöny. Mikor megláttam, felkiáltottam: Kati! Odanézz! Hozzák a Szegfű ruháját. Azt hiszed, ő olyan bolond volt, hogy megtette!? A Jóisten tudja, aki sorsunk ismerője. Lehet, hogy élt volna még! … de ez nem játék. Édesanyja tízszer ájult el, mikor olvasta a piros szív sorait. Ottmaradt árván, öregen, egyedül. Most érzem, értem, milyen ez a sors. … És mindent kibírok. (Ő volt a megmentőnk, a Szegfű … egy szál virág. ezzel vége lett az eljegyzésnek.)

 

Este orvoshoz küldtek - ahhoz, ahol dolgoztam a télen – hívjam: A két gyerek sír, kezük, szájuk piros hólyagos. Enni nem tudnak … a tejtől kapták. Jött az orvos, kérdezem:

- Doktor úr! Hány nap után veti fel a víz, ha valaki belefullad?

- Fiam! A szíve ügye a fiú?

- Nem! Én voltam az övé.

- Hát 3 napra … ha nem temeti el a forgó homok.

 

… Hát én mentem a moziba, ahol megint Kati ült köztünk. De a 4o  39 egyletes fiú közé, az ő székére adtak helyet. Hogy mi volt a mozi, nem tudom. A megjegyzések, amik körül vettek: Hát ezért tette! Mennyivel különb ez? … és hasonlók. A szünetben bömbölt a rádió … vagy a filmen volt a dal:

Csak tavasz ne lenne sohasem,

csak ne lenne virágos a rét.

Csak tavasz ne lenne sohasem,

én meg nem bocsátanék.

Csak ne látnék többé ibolyát,

én mindent felejtenék.

Hát ez most is él – ez a dal … és Apa is akkor ment el, Virágvasárnapján. Jézus szenvedéséről is akkor emlékezünk meg. Háromszoros kereszt, de én mindent kibírok, Isten velem van.

Akkor este látta, hallotta a vőlegény is, ami ment. Ígérte, ne sírjak! – majd ő boldoggá tesz! Elköszöntem tőle kézfogással, Isten vele. Tudtam, hogy soha nem leszek az övé.

Teliholdas szép nyári este volt. Kimentem a Nagykertbe, egy farönkre ülve gondolkoztam: - Miért van ez így? Milyen veszélyes a szerelem! Mivel tehetem jóvá kegyetlen vonzalmam a Janihoz? (És a Szegfűnek s anyjának milyen penitenciát?) Elkezdtem esküdni Istennek, hogy kegyelmezzen lelkének! És esküszöm néki, hogy soha-soha nem megyek férjhez … azt már csak közébe tettem … a négy betűt … egyedül kivétel, ha a JANI elvesz … És azt a lehetőséget kizárom, hogy eljöjjön gyűrűt venni ez a szegény legény (Erdős János), hátha akkor hozzák a Szegfűt! Nem, ezt nem élném túl. … És kértem a Jóistent, adjon erőt, hogy ezt az esküt halálomig megtarthassam.

Reggel jött az Édesapám - a szénát vette meg a paptól -, őnéki mondtam el, mit tettem az éjjel. (Esküt, hogy soha nem megyek férjhez, mert ez a fiú értem halt meg.) … Hazament.  Anyám hozta a levelet, az Erdős képét … hogy írjam meg néki, három hét az túl közel … és ő nem akarja megírni! Már mennyi előkészület … nem érdekel!! Megesküdtem, ehhez tartom magam. Mert másként nem tudok élni.   Hiszen előre megmondta, és én kinevettem. Viselnem kell egész életemben ezt a bűnt – vezekelek.

Hála Istennek, Erdős Jancsi kapott egy másik Juliskát, két szép gyermekük lett. Ő – anyja szerint tüdőbajjal – hamar elment. Öccse volt Jani legjobb barátja, és szeretett minket. Segített, hogy egymáséi lehessünk. Isten áldja érte!

 

1938. … elmúlt ez a kínos nyár. És most hogyan tovább !?

Voltak a dávodi szomszédok, kikhez átmentem. Ők mondták el Szegfűről, hogy már ott tervezte, hogy véget vet, csak ők lebeszélték. És velem akarta járhatóvá tenni az életét, mentőöv lettem számára. Csakhogy én is, mint ő, sirattam az elmúlt boldog nyarat. Időm sem volt. Néha a nappali gyermeksétáltatás közben mellénk szegődött, kérdezte: Mit szólnék, ha a saját gyermekeimnek ő lenne az apjuk? Elnézést kértem, ezen még nem gondolkoztam. Ennyi volt a beszélgetés. A rózsát elkérte … Sebzettek voltunk mindketten. Idő kellett volna, nem hagyták. Minden eszközzel beletapostak az életünkbe. Parancsszóra kellett tenni az életünket akkor … a gyermeknek engedelmeskedni, vagy mehetett világgá.

 

Ősszel a papék elpályáztak Törökszentmiklósra. Megnyerte az állást Marton József. Igen szép, derék ember volt. Felesége jó alakú, de szépnek nem mondható. Ő 23 éves, én 16. Szebb voltam, de ő jó volt, és szeretett. Mivelhogy debreceni kádár lánya volt, a sellyei úri társaság lenézte. Megszólták, hogy minden este máshová jár vacsorákra. Hát ez igaz volt. A gyerekeknek este két kanál tejbegríz, én a déli maradékot ehettem - ha maradt. Igen lesoványodtam … és a kisgyermekek jobban szerettek, mint az anyjukat – és én is őket. Mucika és Bogyóka becenéven szólították őket. Ideje a papnak csak arra volt, hogy elverje a négyéves kislányát. Figyelmeztetett a pap, hogy nagyon akaratos … és ha kéri, hogy vegyem fel a fiúkát, ne tegyem! Babakocsi még nem volt divat. 2 és fél éves … és sétáljon! Ő majd jön utánunk és figyeli. Hát így indultunk először… Alig mentünk egy sarkot, már elém állt a kisfiú: - Vegyél fel! Szabadkoztam, én is gyenge vagyok. De nem tágított. Mucika is elkezdett könyörögni. De nékem szót kellett fogadnom, mert elküldenek. A kislány meg elkékült, elesett. A pap odafutott, felkapta és ütötte a fenekét, míg észre nem tért. És mennünk kellett tovább. Ez az idő kellett a nagytiszteletű asszonynak az éjszakai mulatós vacsorák kipihenésére. A pap meg a református lapnak írt cikkeket … és csend kellett mindkettőjüknek. Nagyon nem tetszett, hogy’ lehetnek ilyen szívtelenek. Igyekeztem pótolni őket – és ez is visszaütött! (Többet nem ájult el, hanem szeretni kezdet. Julikám lettem mindkettőnek. Rózsákat kértünk, vittük, és minden padon megpihentünk. A lépcsőket végig sétálták … lepkét, hangyát nézték … én meg csak beszéltem: Látjátok, milyen kicsik .s hogy’ sietnek. Ők is sétálnak, repülnek.) Az ebédet szakácskönyvből főzte.

Annyi leégett kozmás edényt én most 77. évemben csinálok … feledékenység, TV-nézés. Ő fiatal – és nem szeretett főzni, nem is tudott. Tőle a gyermekek szeretetét hoztam, tartottam nagyon fontosnak. (Az enyéimhez is így viszonyultam, gyengéden … és tiszta szívvel, önfeláldozóan. Józsikám ezért sokszor megrótt, bírált. 5 kis testvérét én mind gyengén nevelem. És én tőle ezt nem fogadtam el, visszakézből szájon legyintettem … mert mindenáron csak beszélt, beszélt. Énbennem meg ezek az átélt évek, az én kegyetlen nevelésem élt … és soha nem büntettem éheztetéssel … a főzés talán a legfontosabb tennivalóm volt – és ezt ti is tudjátok.) Akkor azon a nyáron magammal is kellett törődnöm – majdnem megzavarodtam. mindennek vége lesz, elviszik a kis boldogságaim. Úgy határoztam, velük megyek én is … hiszen nem óhajtok soha férjhez menni – erre megesküdtem -, és az asszony is örült, mert szeretett volna még egy gyermeket, de a pap nem … és ha én a kettővel foglalkozom, neki lehet még egy.

… És a drávai fürdés! … Mind a két gyerek rám kapaszkodott. – Julikám! Te vigyél! És a végén a sornak én a két gyerekkel … De sodort a víz. A bő ruhám volt ott is rajtam. Egymás után lehetett csak menni … tizenhárman. Szóltam a papnak, vegye át az egyiket, hisz’ nékem is kell kapaszkodni, mert elvisz a víz velük együtt. Átvette a kislányt. Az asszonya kezét foghattam. A pap mellettünk maradt, vigyázott ránk. A gyűrű törte az asszony kezét (ők, reformátusok balkézen hordják), kiabált, ne szorítsam, mert fáj.   Hát a Jóisten akkor megőrzött … de egy hét múlva eltemette azt, aki nagyon szeretett. (Apám féltett tőle, mert a bátyja agyonverte a feleségét … de hát a Pista is sokat verte a nővérem.)

Oka van annak: Hazamentem megmondani, hogy pakolunk, és én is megyek velük. – Édesanyám! Van még két lánya. Én úgysem megyek soha senkihez … Elköszöntem, visszamentem 3 évig náluk leszek … Ha férjhez megyek, akkor ők adnak szoba- és konyhabútort, kelengyét … kertészház is van a parókián, kertész is kellene – én a Janit álmodtam oda; majd megírom neki … - ez volt az egyezség!!   De jött Anyám (én az ebéd utáni mosogatást végeztem, utána a kicsiket kellene altatni).

- Hol van a nagysága? – így kiáltott. – Maga csalja el a lányom?

- Én nagytiszteletű asszony vagyok. És a lánya akar velünk jönni.

Erre anyám nekem esett … a hátam ütötte-verte. Kirángatott, és hazáig csak mondta, mondta saját fájdalmát … s jogát.

 

1938. ősze volt. A kislányt utánam vezette egy öreg legény. (Asztalos, idős anyjával két házzal odébb laktak, a papéknál ő segített pakolni) … És nem bírták a kicsit lecsillapítani, csak kiabálta: - Julikám, Julikám!! … és ott ült mellettem a nagy padon estig, fogta a kezem, és hívott: - Gyere haza, Julkám!   Anyám is sírt. Látta a kicsi szenvedését; de nem szólt semmit.

A kislányt nem láttam többet. Az félt jönni; tudta, mi a verés. Másnap jött az a legény, hogy a jegyzőék hívnak. Menjek, beszélni akarnak velem; ő meg elhozta a béremet, könyvemet, ruhámat.   Anyám elengedett … Kérték, másnap kezdjek dolgozni náluk! 5 éves a kislányuk, Sárika; a két fiú iskolás, a 14 éves Pécsre jár, 9 éves Gáborka.   Hát ablakpucolás volt az első munkám. Arra jött a nagytiszteletű asszony és kérdezte: - Hát ide engedett az anyád? … Sírtam én, sírt ő is. Elköszöntünk örökre. Ez a kis szív annyit szenvedett; csoda, hogy még bírja … …

 

 

1998. november 18.

… És visszajött egy soha el  nem múló szerelem nyara: 1939. … Jött a háború szele … … … Télen jött egy új kérő Sámodról. A jegyzőék ismerőse. 31 éves, 40 holdas tanyája, bátyja katonatiszt, nővére falu gazdagja … de a szülők!? Két hónapja árva … és elmondta ott az életét. Nagyságám behívta a szobába, ott beszéltek; én meg sajnáltam. Nagyságám engem ajánlott, a valóságot nem szépítve. Én meg a konyhában ... egy pár sort vetettem papírra: Hogyha cselédre van szüksége, én szívesen odébb állok, mert itt minden csak fájdalom. (Ugyanis Gabika pajtása szemben lakott. És egyszer odaküldtek, hogy jöjjön át … Gabika háromszor volt beteg azon a télen … és hozzon leckét. Hát annak az apja is cipész volt – lehet, hogy nála is volt tanonc a Szegfű. A Német fiú is a szembe boltos vendége volt. Hát mozdulni nem lehetett a vádló tekintetek elől.) Arra kért ez az ember, minél előbb menjek férjhez … de vidékihez, mert sellyei el nem vesz, amiért hagytam ezt a derék fiút meghalni ... (Gabika bement a hálószobába hallgatózni. Jött hírül adni, rólam beszélnek. Kijöttek … Én a gombócokat szedtem ki a forró vízből. Nagyságám jajgatott, hogy már régen megfőttek. Irultam-pirultam, No, biztos, még cselédnek sem venne.) … Ennyit mondott. Én meg csak annyit hallottam, hogy március 15-én eljön … És jött. Hát ez anyámnak megfelelt; egyedül ment háztűznézőbe. Őtőle hallottam, hogy mi van ott: - Ez a család is Bácskából jött régebben. Molnár Lajos volt a neve … és már nem cselédnek, hanem feleségnek akar. (De a Jóisten segített!) Húsvétkor volna az eljegyzés … Két héttel előbb be kellett vonulnia Pécsre katonának.

Tisztes volt ő is, tartalékos. Eljött Húsvétkor megmondani, hogy egyelőre irodában van … de ki tudja meddig, meddig tart a háború?

Hát akkor volt otthon az Ilona is a két kisfiával, Imivel, Pistával. Elmondta, hogy már Oldon laknak … és Jani már elhagyta az Ilonját. Én ekkor hálát adtam Istennek a háborúért. Együtt lefényképezkedtünk Ilonával… és vitte. Én írtam Néki levelet, de válasz nem jött … Fényképre? - Két dáma.

Hallgattam a rádiót. Sárikának, Gabikának meséltem a saját sorsom, csak más nevekkel. Gabika haragudott a Toldira, Piroskát sajnálta. … És míg a szülők vacsorázni jártak, a nagyobb gyermekek nevelését is megtanultam. A rádióból a fájdalmas dalokkal vigasztalódtam

 

 (Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő,

miért csillog könny a tűleveleden?

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

miért sír a szél ott fenn a hegyeken?

Zúg, fúj a szél Késmárk felől,

de a szél is panaszt hoz a határ felől,

és árva székely kalászból panaszos a kenyér

… …)

 

… hát ezek még csak mélyebben szántottak az én szívemben. Lesz-e, jön-e még Nyár ?? … És Húsvét után hazamentem. A jegyző úr vadászni járt. Ruháját, kék ingével együtt elrakta saját maga a nappali öreg szekrényébe. Jött a mosónő. Nagyságám nem találta a szennyesek között … és mondja a mosónőnek: - Talán Juliska hazavitte apjának. Az meg mondta nékem … … Húsvét után felmondtam. Jegyző úr megmondta nejének, hol az ing, de már késő bánat volt, mert ezt már nem tudtam elviselni – ilyent gondolni rólam … három napon át sírt a nagyságám, mert szeretett … gyerekei is.

 

De mondtam Apámnak, vele akarok az erdőbe járni, fát hordani, dalolni … és lovakat hajtani, mint régen. Így volt ez a tavasz. A kákicsi erdőről rönköt hordtunk. Újra ittunk bort, hogy erősek legyünk. Lovakat hajtottam … üres kocsival odafelé, a megrakottal vissza. Itt is apám volt a számadó. Egy pár lovunk volt, de az egész seregért ő felelt. A kocsisok meg: - Hej, ha ők még legények lehetnének. Biztatták kisfali Sándort, öccsét, Józsit: - Aki ezt a lányt megkapja feleségnek, ha kiesik egyik kereke a kocsijából, ezt a helyére teheti, és megy tovább. Hát addig-addig kértek, kérdezzem meg a Sándort, mikor szándékozik nősülni!?

Hát mivel a rönk tetejére nem ült fel, mellészegődtem … … (Volt egy régebbi inzultus közöttünk: Az orvosnál szolgáltam még; mellettünk kocsma, hentesüzlet, egy gazda. Tőle vett két sonkát az orvos … és engem küldött, hogy vigyem a Krisztián ácshoz, az felfüstöli.    Hát nem rég költöztünk Sellyére, nem tudtam, hol van. Kati húgommal voltam, egyedül nehéz lett volna. Jövünk keresztül a kocsmatermen, mondom: - Vinnem kell ezeket a sonkákat a Krisztián ácshoz, de azt sem tudom, merre menjünk.   A sarokban egyedül ült egy szép, derék legény. Felkelt:

- Juliska, majd én elkísérem; arra felénk van!

 - Jaj! Ne tegye! Meglát a felesége, agyonüt engem – én buta, leintettem.

- Nékem nincsen feleségem.

- Én nem hiszem. Felénk az ilyenek már mind emberek.

Szegény, leült … … Hát most ez az ember biztatgatott … Beszélgettünk … és én bocsánatot kértem. Most már ismerem az életét: - Míg katona volt, másé lett a lány (Zárai János elvette a szerelmét, Máriát). Ő is azt fogadta és a nő is azt mondta: - No, az soha nem nősülne meg, nékem megígérte.

- Hát ha most már mindent tud is, én nem veszem el, mert sok az évkülönbség (ő 31 éves, én 17, Józsi öccse 18).

Ez volt az utolsó nap az erdőn. No, vége. Az állomás melletti kocsmába jött egy levél apámnak már a héten, de titkolta. … És most a Sándor válasza után csak annyit mondtam: - Én hűséges feleség akarok lenni majd – és otthagytam. Bementem a búzatáblába. Sok-sok kék búzavirágot szedtem, egész nyalábbal … és koszorút kötöttem, fontam belőle … És mikor mind beértek a kocsik, lerakodtak, fogtam a koszorúkat és a Zárai János bácsi lovait megkoszorúztam. És csak annyit mondtam: - Igaza van a feleségének! Őt kérdezze!

   A kocsmába mentünk, főztek pörköltet, és ittunk bort … sokat, és daloltunk hazáig. … Rönköt csak négy keréken hordták, most összehúzódtam a deszkán. Lábunk lógott a kerekek között. Józsi ott ült mellettem; vigyázott rám, le ne essek. Átölelt, szerelmes volt belém … de én azt mondtam, nem kell engem szeretni. Én csak fájdalmat okozok mindenkinek.

Péntek volt ez a nap. Szombaton Sellyén mentünk az állomás felé, kérdezi édesapám:

- Mondjam meg, a négy közül melyikhez mennék szívesen !?

- Nem érdekel, ki az a négy, Édesapám! A négy közül akár ehhez a villanyoszlophoz kötöz, olyan mindegy … ha azé nem lehetek, akit szeretek.

- Hát ki az, mondd meg, lányom ?!

- A Jani (ez 4 betű). Ezt szőttem az eskümbe.

Elkerítgette a véleményét … és csak annyit mondott:

- Ha hazamegyünk, majd adok egy levelet.

(Most, 77 évesen jutott eszembe, milyen jó, hogy minden úgy volt … ahogy … mert ha csak azért mentem volna férjhez Mattyra, hogy néha lássam. Milyen csalódás, úgymond pofára esés lett volna részem. Ők ősszel Oldra költöztek. Hála Istennek ! … aki sorsunkat jóra fordítja … és a Szegfűnek! Isten bocsássa meg neki, Jézus váltsa meg !! Misét mondattam érte … ezen a nyáron 60 éve, hogy megmentett.)

… És a levélben az állt – Ilona néném írta: 40 hold föld, Pista katona, nincs munkás. Ha nem szolgálok, engedjenek el, mert Oldon nem lehet fogadni … és itt minden nap kellenék! Jani dámának nevez … De Imre Bátyám kéri, engedjék el Julist!

Hát anyám hallani sem akar róla. Reménykedett a Molnár Lajosban … és vége lesz a háborúnk (pedig még most kezdődött 38 őszén és 45-ig tartott). Az volt még a levélben: Ha elengednek, vasárnap reggel menjek Siklósig – ők piacra mennek, és ott találkozunk. Úgy menjek, hogy egész nyáron lesz munkám! … fizetésről egyetlen szó sem volt. Úgy látszik, belátták, hiába vállalnak sokat; ha mind gyenge, győz az erős. Ilona szép volt, de tudott vigyázni is rá. Boltba, piacra szeretett járni, a legjobbat kapni, a kisfiúkat is ütni.

 

Szombat délután elmentem a napszámért a Kisfaliak Nénjéhez. Apám tanácsára összeszedtem a legszükségesebb dolgokat. Reggel, búcsúzáskor Apám azt mondta: - Lányom, ha a Jani nem fogad szeretettel, azonnal fordulj vissza! Én tudtam, hogy nem kell visszafordulnom. Ellene semmit sem vétettem. … És közeleg a háború, ideér – minden késő lesz. Jani elmegy önként, és soha nem jön vissza – ez volt a terve. Ettől csak én tudom eltéríteni … nagy-nagy hűséges szeretetemmel. Anyám is kijött. Elköszöntem … Mondtam:

- Megyek dolgozni!

- Nem! Nem! … kiabálta.

Apám megfogta … én mentem … és visszanézve az árokban láttam őket … birkózva … henteregve … Menekültem a sarokig, ne lássam szenvedésük. Élni vágytam én is! szeretetre! Nem arra, hogy árulnak, mint egy rabszolgát.

 

Szegényes kis batyummal megérkeztem. Ilonát és Imre Bátyámat találtam a siklósi piacon. Hazavittek (Oldra) … Én mindent otthagyva Sellyén – tánc, mozi, hódolók és bánat – reménykedve néztem körül. Hol van ő ?! – Leventeoktatáson. Alig néztem körül a kicsi szobában – mindenki kint -, ő belépett délcegen … és csak annyit kérdett:

- Hát eljöttél?

- Igen …, mert számomra ez az egyetlen út van. És élni szeretnék közel hozzád!

- De tudod, hogy itt rengeteget kell dolgozni?

- Nem baj! … És ha nem lehetek itt a közeledben, megyek én is a Drávának

- Maradj velem! Jön a háború! Bátyám már katona, én is az leszek … és ki tudja, visszajöhetek-e ?!

- Énnékem elég lesz ez a kevés idő. Egyetlen fiam lesz is, helyetted! Én senkié nem leszek soha! – erre esküt tettem.

…És béke … és öröm …

 

 

1939.                 Szép volt a nyár …

Ősszel összeházasodtunk …

 

Öt pengőt kért édesanyjától a menyasszonytáncra, azt is mogorván adta. Bogdásán (Sellyén) volt az esküvőnk. Kati húgom és Horváth Józsi voltak a tanúink. Egy hódoló a jegyzőségen, sekrestyés a templomban … de oly hangosan és tiszta szívvel, igazán esküdtünk … zengett a templom tőle. Mikor kijöttünk, a kocsis volt, aki mondta: Ásó, kapa válasszon el benneteket!

 

1939. november 4. Ködös, hideg idő … Ilyen lesz az életünk ?? Nem bántuk. Vonattal utaztunk - nem fáztunk – a harkányi állomásig. Ott várt két 14 éves gyerek, Gál Jani és Kati húga. Siklóson lefényképezkedtünk. Akkor már fáztunk, de nem törődtünk semmivel.

Megérkeztünk. Vártak sokan bennünket … család … szülők. És valaki jajgatva, falnak esve kiabálta: - Hát mégis megtörtént ?!

 … Akkor derült ki, ki az, aki nem örül … és ez végig felhőbe vonta életünk. De mi alatta is nagyon szerettük egymást … és hűséges szerelmünk hét ága – Isten kezébe ajánlva – “Él, Virul, Ágadzik, Leveledzik” … És Jézusom velem van utamon. Jani már megpihent – ásó, kapa választott el -, mellette a helyem. Lelke velem él.

 

–“Te mindent kibírsz, Ancsám! … Fiaim nem hagynak el!” – így vigasztalt.

… És így igaz ! … …

                Hála Istennek érte !!!                      

 

                Édesanyátok